Egy felmérés szerint a népességéből úgy minden századik ember pszichopata. Ez a fogalom a filmeknek köszönhetően az olyan sorozatgyilkosok szinonimája lett, mint Hannibal Lecter vagy Patrick Bateman, pedig legfőbb jellemzőjük nem az ölési kényszer, hanem az empátia hiánya. Ők azok a látszólag megnyerő, de valójában gátlástalan figurák, akik céljaik elérése érdekében semmitől se riadnak vissza, hisz fel se fogják, hogy, amit tesznek az helytelen. Ez a típus viszonylag könnyen csinál karriert, a világ jelenlegi formájában pedig ideális terep a számukra. Erről mesél első rendezésében Dan Gilroy is.

Louis Bloom (Jake Gyllenhaal) egy piti tolvaj, de nem kíván az maradni. Egy éjszaka autóbalesetet lát, amit két pofátlan lesifotós kameravégre kap. Louis rájön, hogy ez a neki való munka. A hozzá kellő alaptudást megszerzi az interneten, a felszerelésre a pénzt pedig korábbi szakmáját kamatoztatva, vagyis lopással. A hivatásba gyorsan belerázódik, nem csak azért, mert rendkívül céltudatos, hanem mert még azt a minimális etikát se tartja be, amit legelvetemültebb kollégái. Eközben jó viszonyba kerül az egyik kisebb csatorna hírigazgatójával, Nina Rominával (Rene Russo), aki vevő minden anyagra, ami véres, és a benne látható áldozatok nem csóró feketék. Louis egyre messzebbre megy el, hogy megszerezze, ami kell neki. Már nem csak keresi a bűntényeket, hanem gyártja őket.  

Előzetesen a filmet többen hasonlították a Drive-hoz, ám a két alkotás között valójában nincs sok közös pont. Az Éjjeli féreg közelebb áll Martin Scorsese klasszikusához, a Taxisofőrhöz. A forgatókönyvíróként idáig nem sokat villantó Dan Gilroy rendezőként meglépte azt, amit előtte csak kevesen mertek: meg se próbálta humanizálni főszereplőjét. Louis Bloom egy színtiszta pszichopata, ez világos attól a pillanattól fogva, hogy találkozunk vele. A történet során nem lép senkivel se érzelmi kapcsolatba és semmiféle jellemfejlődésen nem esik át, viszont szépen kifejlődik a benne lakó féreg. A film elején Bloom még kisszerű alak, elég ócska, de ambiciózus dumával. Ahogy eléri az első sikereit, rámenős, művi stílusa is kezd beválni. Ijesztő végignézni milyen gyorsan jut egyre feljebb és közben még habozni se látszik, ahogy újabb és újabb törvénytelenségeket követ el. A konkurenciától is olyan simán szabadul meg, hogy az még pislogni se tud.

Louis Bloom nevezhető akár korunk hősének is. Megszerzi, amit akar taposva, lelkiismeret furdalás nélkül. Az Éjjeli féreg azon túl, hogy egy pszichopata felemelkedésének a portréja, erős kritikája az elbúlvárosodó, csak a nézettséget szem előtt tartó televíziózásnak. Gilroy nem hagyja ki azokat se a szórásból, akiket a hatásvadász riportokkal kiszolgálnak, sőt egészen gonosz módon minket, a film nézőit is cinkossá teszi. Ahogy a vérre és tragédiára vadászó Bloom kamerájának a szemszögére vált, eggyé tesz azokkal, akiknek ez a műsor készül. Kényelmetlen, annyi szent, viszont Gilroy sötét humorral oldja, hogy alkotása tartósan azzá váljon. Miképp Bloom, a jelenetek is gyakran egyszerre rémisztőek és viccesek. Különösen igaz ez a fantasztikusan megírt beszélgetésre a mexikói étteremben, ahol a férfi megzsarolja az állását féltő Ninát, hogy a szeretője legyen. Bár azért izgulni, hogy ez a mocsok megússza, amit művel, nem lehet, ám a feszültséget az alkotók olyan jól tudják növelni, hogy a kritikus helyzetekben mégis már-már vele vagyunk. Az irónia csúcsa, amikor ez a pszichopata találkozik egy igazi gyilkossal, és az felismeri benne a maga fajtáját.

Jake Gyllenhaal mélyen belemélyesztette a fogait Louis Bloom figurájába. Az újra feljövőben lévő színész az utolsó gesztusig felépítette magában a szerepet és ijesztő átalakuláson ment át, hogy minél hitelesebben eljátszhassa. Ahogy az a nagy alakításoknál megfigyelhető, az egész figura lényege ott tükröződik a szemében. A Thor-filmeket leszámítva az utóbbi években keveset látható Rene Russo végre egy izgalmasabb szerepet kapott, amit ki is használ. Nem esik bele a lelketlen híradós kliséjébe, inkább egy olyan korosodó, a kemény felszín mögött kétségbeesett nőt látunk, aki kezdetben még irányít, de valójában ő az, aki alkut köt az ördöggel. Rövid időre feltűnik egy másik régi kedvenc, Bill Paxton is. Az ő jelenléte csakis jó hír lehet egy filmben. A riválisát több szempontból is lebecsülő vén róka szerepét csuklóból hozza. Rajta kívül még Raz Ahmed emelhető ki, mint Bloom asszisztense. Vele lehet a legkönnyebben azonosulni. Akár az Éjjeli féreg morális nézőpontja is lehetne, de azt egy megélhetésért küzdő ember lazán feladja, miképp Nina aggályoskodó kollégáját is leintik.

A képek úgy válnak egyre erőteljesebbé, ahogy Bloom is belelendül a munkájába. Vörös sportkocsijával ragadozóként söpör végig az utakon, amit P.T. Anderson kedvenc operatőre, a nagyszerű Robert Elswitt fordított le vizuális nyelvre. Dan Gilroyon egyáltalán nem látszik, hogy ez az első rendezése. Híresebb testvérét, a Michael Claytont jegyző Tony Gilroyt is lepipálja. A lenyűgöző autósüldözésért a fináléban a szerény költségvetést ismerve duplán jár az elismerés. A film során a város fényeiben úszó éjszaka arcot kap. Emiatt és James Newton Howard atmoszférikus, enyhén ’80-as éveket idéző zenéje okán történhetett, hogy többen a Drive-ra asszociáltak. Azt le merném fogadni, hogy az Éjjeli féregnek is meglesz a maga kultusza. Tükre a kornak, amelyben élünk. Üzenetének aktualitása az évekkel valószínűleg inkább nőni fog, mint csökkenni. A Louis Bloom féle érzéketlen szörnyetegek szaporodnak és lassan a maguk képére formálják a világot. Gilroy nem mond erkölcsi ítéletet felettük, viszont élesen rámutat, hogy ott vannak kint híradós kocsikban, vagy épp bársonyszékben ülve, és juthatnak akárhová, attól belül még ugyanazok maradnak, akik mindig is voltak.