Két éve még annak örültem a Django elszabadul kapcsán, hogy Tarantinonak ugyan nem sikerült újat mutatnia saját magához képest, de azt legalább végtelenül szórakoztatóan tette, és bizonyos szempontból kevésbé öncélúan, mint máskor. Reméltem, hogy a továbbiakban is ezt az irányt követi, az Aljas nyolcas három órás játékideje azonban megijesztett.

És valóban, ehhez a sztorihoz még tarantinós mércével mérve sincs semmi szükség ennyi időre. Mindenki a Kutyaszorítóbant emlegeti e film kapcsán a kamaradarab jelleg miatt, és citáljuk mi is ide a rendező első filmjét, mert ott feleennyi idő alatt sikerült kétszer ennyire ütős élményt összehoznia. Nem mondanám kifejezetten unalmasnak az Aljas nyolcast, de az egész forgatókönyv elképesztően körülményeskedő minden tekintetben, baromira lassan jutunk el A pontból B-be. A fő gond tehát már megint az, hogy teljesen öncélúan sikerült túlnyújtani a játékidőt, pusztán azért hogy a kedves rendező úr minél többet hallgathassa a saját dumáit, amik egyébként megint ugyanazok a fölényeskedő suttyó gengszterszövegek, mint eddig mindig.

Ha pedig már az öncélúságról van szó, sose hittem volna, hogy egyszer én leszek az, aki az erőszak miatt panaszkodik egy film kapcsán, mert mindig is prűd balfasznak tartottam azt, aki ilyet leír, de most mégis eljutottunk erre a pontra. Tarantino ezt az egyébként viszonylagosan valószerű és komolyan vehető kamaradarabját azzal hitelteleníti el, hogy minden egyes lövéskor sugárban kell spriccelnie a vérnek. Igen, ez a fajta visszautalás a ’70-es évek exploitation mozijaira valaha viccesnekk számított, mondjuk utoljára a 2000-es évek második felében, mostanra viszont már inkább unalmassá vált. (Amellett okoz némi logikai bukfencet is a történetben, hiszen, ha mindenkiből ennyi vér ömlik, SPOILER akkor a banditák számára képtelenség lenne ennyire ügyesen eltüntetni a mészárlás nyomait SPOILER vége.) Az emberi test és a kilőtt pisztolygolyók találkozása egyszerűen nem így történik. Nem robban szét valakinek a feje, ha rálövünk egy revolverrel. Tarantinonak ez az exploitation mániája még helyénvalónak tűnt a Halálbiztosban, kiegyezhettünk vele a Brigantyk alternatív történelmi meséjében, de már a Djangoban sem volt semmi keresnivalója, itt pedig aztán végképp kilóg az összképből.

De még maradjunk továbbra is az öncélúságnál. Mi szükség volt 70 mm-esre nyersanyagra forgatni ezt a filmet? Hiszen a történet 90%-a egy postakocsiban meg egy rőfős boltban játszódik. Tarantino és az operatőre nem is tudnak igazán mit kezdeni ezzel a formátummal. Nem csoda, erre a 4:3-as képarány is bőven elég lett volna. Dehát itt kérem szépen arról van szó, hogy ez is csak egy üres póz, mint a spriccelő vér, vagy mint a feleslegesen túlírt dialógok. Pózőrködés mindenfajta háttér nélkül, semmi más. Ahogy Tarantino karakterei is kimerülnek ennyiben, véletlenül sincs senkinek igazi mélysége, de legalább mindenkiről teljesen feleslegesen megtudunk mindent, mielőtt hirtelen meghalna, legyen az igaz vagy sem.

Hogy mennyire nem tud megújulni Tarantino, arról nem csak a mélység teljes hiánya árulkodik, hanem az is, hogy ez a mozi tele van visszatérő motívumokkal. A kamaradarab jellegről, az expoitation elemekről, meg a western műfajáról már esett szó, és ezek eléggé maguktól értetődő párhuzamok. De látunk még férfi sérelmére elkövetett nemi erőszakot, mint anno a Ponyvaregényben (bár most egyáltalán nem vicces), vagy egy elnyújtott flashback jelenetet, ahol azzal sikerül végletekig fokozni a feszültséget, hogy mi előre tudjuk, hogy mindenki meg fog halni, de az áldozatok ezt még nem tudják. Na, ilyen meg mintha a Kill Bill 2-ben lett volna. És akkor még megemlíthetem az okoskodó, nagydumás leleplezést, ami végül lövöldözésbe torkollik a Becstelen brigantykból, csak amíg ott egy SS tiszt viszi a pálmát, addig itt egy néger fejvadász. Még a karakterekben sem nehéz előképeket látni; Christoph Waltz szerepében Tim Roth, Steve Buscemit pedig Walton Goggins alakítja.

A zene: Tarantino végre együtt dolgozhatott példaképével, vitathatatlanul minden idők legnagyobb filmzeneszerzőjével, Ennio Morriconével, így most olyan aláfestése van az Aljas nyolcasnak, ami tényleg az ő filmjéhez készült, nem pedig innen-onnan kukázta össze a jobbnál jobb dalokat. Ez jó döntésnek bizonyult, mert ehhez a sztorihoz tényleg nem igazán illenek a betétdalok, amikor néha mégis megszólalnak, ki is lógnak rendesen az összképből. A Maestro zenéje viszont nem rossz, de kicsit olyan, mint maga a film; nincs benne semmi új, és nem is igazán kiemelkedő.

Tarantinoval kapcsolatban még leginkább a színészeket szokták dicsérni, nem is érdemtelenül. Ezúttal Kurt Russell és Samuel L. Jackson leginkább hozzák a kötelezőt, amivel nincs semmi baj, de ahogy a Djangoban Samuel L. Jackson, vagy a Brigantykban Christoph Waltz nyúlta le a show-t mindenki más elől, úgy ebben az esetben Walton Goggins és Jennifer Jason Leigh viszik a prímet, én pedig személy szerint mindkettejüknek nagyon örülök. Gogginsnak azért mert a tévé képernyője után (The Shield) végre a nagyvásznon is bebizonyíthatta, hogy milyen kiváló színész. Jennifer Jason Leigh-nek viszont azért, mert egy nőnek az ő korában Hollywood már nem sok lapot szokott osztani, ráadásul ő korábban sem kapta meg a nagy lehetőséget. A ’80-as években cukiskodott pár kultmoziban (Változó idők, Az országút fantomja), aztán szépen lassan a feledésbe merült, egészen mostanáig.

És igen, Tarantino önmagához képest nem mutatott semmi újat, öncélúan elnyújtotta a játékidőt, ízléstelenül fröcsög a vér, a zene sem a legjobb, mégis mindent összevetve az Aljas nyolcas egy jó film. Talán nem a Tarantino életműben, de még a hibáival együtt is ezerszer érdekesebb, mint az átlaghollywoodi középszar. És valahol éppen azért, mert Tarantino meg meri tenni, hogy egy minden monumentalitást nélkülöző film három órás legyen, és még így sem bukik el. Mert folyhatna ugyan gyorsabban a cselekmény, de ez még így is élvezetes. És a bátorságot mindenképpen érdemes értékelni, annál is inkább, mert nagyon kevesen vannak azok a rendezők, akik elég tökösek ahhoz, hogy a filmjük minden egyes szereplője tényleg egy igazi, mocskos rohadék legyen. A cím ugyanis a film sok más elemével ellentétben nem csak egy póz, ezek tényleg aljasok, ezek tényleg gyűlöletesek.

A forgatókönyv szerkezete egészen parádés, kiváló az alaphelyzet, a csavarok megjósolhatatlanok, ahogyan azt sem tudhatjuk, ki fog meghalni, és sokáig még csak azt sem, hogy miért. A szövegelések a hosszuk ellenére is többnyire élvezetesek, a poénok kivétel nélkül ülnek, a befejezés pedig valami elképesztően erős, mocskos, kegyetlen, vicces, cinikus és kemény. Még Tarantinohoz képest is. Csak egyszerűen nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ha ez a film a dumák és a vér terén szikárabb, akkor mennyivel jobban sikerült volna minden önismétlés ellenére. Viszont így is működik.

Utóirat: és a szinkron jól sikerült, de azért még eredetiben is tuti megnézem.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!