A környezetem - meg magam - szerint is hedonista vagyok, szeretem két végéről égetni a gyertyát, és ehhez hozzátartozik, hogy imádok enni is, szeretem olykor megadni a módját, szeretek étteremben enni, szeretem a street-foodot, szeretem a különlegességeket, és bár a junk-fooddal sincs semmi bajom, egy elcseszettül finnyás ínyencnek tartom magam. Anno a rokonságot azzal készítettem ki, hogy rendre megmondtam az őszinte véleményem a kajáról, amivel traktáltak, akkor is, ha a belem kifordult tőle. Miért? Ők kérdezték, gondoltam az igazságra vágynak. Biztos mindenkinek ismerős a szituáció, amikor Náncsi néni kiszedi a túrós csuszát, aztán hatvanszor elmondja, hogy de csak egy falatot. Az egyetlen baj, hogy úszik a zsírban, és még el is van sózva. De persze a legtöbb ember ilyenkor még meg is dicséri, amivel a hazugságon kívül egyetlen dolgot érnek el, Náncsi néni legközelebb is pontosan így fogja elkészíteni a túrós csuszát... hiszen azt mondta a kedves vendég, nem győzött betelni vele. Miért meséltem el mindezt? Mert Bradley Cooperrel nagyon egymásra találtunk mi ketten az alábbi filmben.

A KURVA ANYÁDAT! Így kell elkészíteni ezt a rizottót??? Pörgősre mondtam, túl későn vetted ki a vízből, ezt baszd meg, te meg takarodj a picsába! Nem, nem Gordon Ramsay-tól származik a mondat, hanem Adam Jones-tól, aki akkora maximalista fasz, hogy hozzá képest Ramsay egy kiscserkész. Ráadásul ért is a szakmájához, már szerzett két Michelin csillagot, de aztán elkúrta a dolgokat, és osztriga pucolással vezekelt. Most viszont úgy érzi épp eleget sajnálta magát és visszatér a konyhaművészet világába. Mégpedig úgy, hogy behúzza a harmadik Michelin csillagot is. Ami csak nagyon kevés szakácsnak sikerül, ahogy azt el is magyarázzák a filmben, akkor már te vagy maga Yoda.

Egyetlen szakmai szubzsánert tudok elviselni a filmek világában, az pedig a konyhaművészettel foglalkozó filmek csoportja. Ehhez se értek jobban mint a boxhoz, doboláshoz, billiárdhoz, tánchoz, de ezen legalább nem unatkozok. Mert ha a film közepes, menet közben van mire csorgatni a nyálam. Meg aztán az se baj, ha az ember tudja, hogy hogyan is készül az étel, és hogyan kerül az orra elé egy étteremben, amit ő kiválaszt az étlapról. Ugyanakkor a filmnek létezik egy másik aspektusa is, amire viszont az eredeti cím utal. A honosítás során kapott Az ételművész egyértelműen a konyhai világra fókuszál, esetleg ha nagyon akarok bele látni valamit, két betű felcserélésével eljutunk Az életművészhez, ami Jones is lehetne.

Azonban a Burnt, vagyis, odakozmált, megégett kifejezés nem csak arra utal, hogy mennyire kicsi a választóvonal a tökéletes, és a félresikerült kaja között, hanem Jones lelkiállapotára is. Merthogy ez az ember totál kiégett, régen ugyan hajtotta belül a tűz, de az életének most már semmi értelme, és leginkább ezért akar bizonyítani, ezért kell neki a harmadik Michelin. Mert akkor lesz valaki, akkor érni fog valamit. Noha azt is tudni kell, hogy két Michelin csillaggal se kell az embert sajnálni, mert már akkor is Obi-Wan Kenobik vagyunk. A burn-out jelenség azonban egyre nagyobb szerepet kap világunkban, amikor valaki egy idő után, ilyen, vagy olyan okból totál elveszti a lelkesedését, és csak vegetál. Az urbanizáció kitermelte ezt is, Náncsi néni szerint inkább mennének kicsit kapálni a földekre ezek a semmirekellők, egyből nem a stresszel, meg a burn-outtal foglalkoznának.

No és emiatt a film inkább egy lélektani utazás a főszerepet játszó idegroncs pszichéjében, aki segítsége nem lévén saját magát kell kihúzza a mocsokból. Ha valaki erre nem vevő, könnyen csalódhat eme filmben, amely különösebb visszhang nélkül került tavaly a hazai mozikba is. Cooper egymaga cipeli a hátán a filmet, elképesztően jó a szerepében, bár az, hogy jó színész nem kell már bizonyítania. Olyan sztárok asszisztálnak hozzá, mint Daniel Brühl, Emma Thompson, Uma Thurman, Sienna Miller, Alicia Vikander vagy éppen Omar Sy. 

John Wells második filmje egy önfeledt száz perc az élet/étel szeretetéről, a második esélyekről, megbocsátásokról, mindezt a konyhára fókuszálva, megtámogatván egy egészen jó soundtrackkel. A film elképesztően nagyot hasalt, még a húsz millát sem volt képes visszatermelni, amiből készítették, lehet mert vígjátékként próbálták tálalni, de hát ebben a moziban a vígjáték úgy illik a drámához, mint szaftos bélszín mellé a steakburgonya. A filmnek kétségtelenül van egy pörgős, pattogós üteme, ami miatt képes beszippantani, és pillanatok alatt elmúlik ez a bő másfél óra. A végére pedig már te is egy emberként ordítanád: YES CHEF! Vagy ahogy Náncsi néni mondaná: sok nő ért a főzéshez, a férfiakat viszont mester szakácsoknak hívják.

Ha tetszett a kritika legyél olyan kedves és lájkold be a Facebook oldalunkat!