Indiában évente 80 000 gyermek tűnik el... akkor miért mindig Dev Patel alakítja őket?

Ez lesz az utolsó kritika az Oscar-szezonból. Maradtak lyukak, de idő már nem, úgyhogy majd a gála után, megemlékezünk a többi... vesztesről. Addig is itt van nekünk ez a hat Oscarra nominált Oroszlánunk, ami az egyre kevésbé egzotikus Indiába kalauzol el minket. A film megtörtént eseményeket mesél el, és tipikus példája annak, miért nem kellene minden egyes történetet megfilmesíteni. Mindenkiben van egy jó könyv, tartja a mondás. BÁRKI élete alkalmas arra, hogy azt elmesélje, aztán kiderül, van-e, akit érdekelni fog saját magán kívül? Nem a történet a lényeg tehát – illetve az is –, hanem ahogyan azt elmesélik. Hogy érdekfeszítően tudják-e, vagy pedig unalmasan, giccsesen, didaktikusan, sematikusan, szóval valahogy úgy, ahogy azt az Oroszlán teszi. Eltűnt egy gyerek, nagyon sajnálom, hol a másik 79 999-ről készült film, csak abból az évből?

Saroo még csak ötéves, amikor egyik este játszani indulnak a vonatállomásra a bátyjával, aztán a bújócska olyan jól sikerül, hogy a kis srác közelebbről megismerkedhet Demjén Ferenc dalával, miszerint nemcsak a szerelemvonatból, de a tehervagonokból sincs kiszállás, ha elindult már. 1500 kilométerrel később lekecmereg valahol Kalkuttában, ahol még csak nem is a hindit, hanem a bengálit beszélik. Aztán miután sikeresen túléli, hogy eladják rabszolgának, a gyámhatóság csap le rá, és könyörtelenül közlik vele, mivel még azt se jegyezted, meg hol éltél eddig, vagy mi az anyád neve, sajnos nem tudunk rajtad segíteni. Viszont itt van ez a kedves kis liberális, multigazdag párocska az igazán közeli Ausztráliából. Ha kedved van – ha nincs –, ők lesznek holnaptól a szüleid. Na, söprés!

Ezzel el is telik a film első fele, aztán, hogy még hektikusabbak legyünk, a maszatos képű kiskölyökből öt perc alatt Dev Patel lesz, aki gazdag, meg jómódú, és kiművelte magát... és... sosem... adta... fel... a reményt, hogy megtalálja eredeti szüleit. A film második fele arról fog szólni, hogyan tudta mégis kiszámítani – a csodálatos Google Earth segítségével –, vajon melyik lehetett az az állomás, amelyről csak emlékfoszlányai vannak. Aztán megint eltelik egy kis idő, meg megint, és hopp, már meg is leli a családját, nagy ölelés, gyorsan bevágott jelenetek a valós Saroo-ról, meg az anyjáról (akik nyilván eljátsszák, hogyan is találtak egymásra, hiszen a valódi találkozáskor csak nem volt ott a keselyűként köröző Garth Davis meg a stábja), és itt a vége, amelyből megtudjuk, hogy... de ez maradjon a film titka.  

Lehet, úgy tűnik, hogy szakítottam a hagyománnyal, és elkezdtem vadul spoilerezni. De nem. Mi a fenét lehet ezen a filmen elspoilerezni? Arról szól, hogy a srác elvész, aztán felnő, és megtalálja a családját, mert sose adta fel. Oscarért ordító történet, nem? Hát nem. Én nem tudom, mi ez az India-mánia az utóbbi időben, de ha Patel azt hiszi, ezért fogja megkapni az Oscart, ha már a Gettómilliomosnál csak őt hanyagolták, nagyon meg fog nyúlni a képe. Egész egyszerűen még akkor is unalmas lenne a film, ha nem ilyen rosszul mesélnék el. Ugyanazt a töredezettséget érezni az egészen, mint Az éjszaka törvénye esetében. A rendező úr nem tudta tartani a tempót, meg talán ő is érezte, hogy nincs ebben a filmben két óra. Hovatovább ennél unalmasabb nyomozást is ritkán láttam már.

Ami tetszett a filmben, az az első fele, mert ha valaki jól játszik, akkor az Sunny Pawar, akinek minden rezdülése hiteles – nem is jelölték Oscarra –, és valóban szívfájdító nézni az elkeseredettségét, amit egy ennyire fiatal gyerek érezhet, amikor rádöbben, hogy képtelen visszatalálni az otthonába, mert azt se tudja, merre van, sőt még azt se, mi a helység neve. Ahogy az éjszakában egyre csak a bátyját szólítgatja, miközben már egy fél kontinens választja el őket, az rendkívül megindító. Ugyanakkor ötévesen én is elvesztem, de annyit azért tudtam, hogy anyámat nem csak anyunak hívják, sőt még azt is, hogy Magyarországon van három város. Ezért is háromszínű a zászló, Budapest a vörös... ahová sosem megyünk, Kecskemét a fehér, ahol apa dolgozik, és Lajosmizse meg a zöld. Ezek az információk már bőven elegendőek lettek ahhoz, hogy ha el is vesztem, utána viszonylag hamar megtaláljanak. Volt, hogy idegen vitt vissza a halálra rémült anyámhoz. Hát még ha hozzáteszem, hogy 15 dokumentálható esetben konkrétan meg is halhattam volna gyerekként, de mindent túléltem. Megmaradtam nektek. Nem is készült az életemből film, és Oscarra se jelölték.

Szóval Saroo lehet, hogy szegény gyerek volt, és buta is, de még a legalapvetőbb dolgokkal se volt tisztában. Na, ezért veszett el. A film második fele viszont majdhogynem értékelhetetlen, kezdve Rooney Mara kirakatszerepével, a felnőtt Saroo elmebajos mostohatestvérével – az örökbefogadó szülei voltak olyan jófejek, és gondolták, feldobják a fiuk napjait azzal, hogy nemcsak szegény testvért választottak neki, hanem szemmel láthatóan autistát is. Patel totál sablonosan ismételgeti ugyanazokat a mondatokat: „Meg kell találnom őket, hát nem érted, hogy nem nyugodhatok meg!" Nicole Kidman Oscar-jelölése pedig egyenesen vérlázító, ahogy a néző pofájába tolja a monológját, hogy lehetett volna gyereke, de inkább nem szült a férjének, mert úgy döntött, van épp elég gazdátlan gyerek a világon, és inkább felnevelnek egyet. Oscar-díjra sokkal inkább a sminkesét kellett volna jelölni, aki képes volt eltüntetni a botoxra utaló összes nyomot, hogy úgy nézzen ki, mint a Bangkok Hiltonban, ahol először megláttam.

Úgyhogy az Oroszlán egy tipikus példája az Oscar mocsarában fuldokló filmeknek. Fogtak egy megható történetet a kétmillióból, és undorító módon kizsákmányolták. Aztán most reménykednek benne, hogy a szegény indiai történetre majd csak dobálni fogják a szobrocskákat a kiosztón. Hát nem fogják. Patel mondjuk már behúzta a BAFTA-t, tehát az angolokat megvezette. De hát ez nem csoda, a briteknek nem a feketékkel szemben van bűntudatuk, hanem a korona legszebb ékkövével. De hogy mondjak egy jó dolgot is, végre egy indiai film, amelyben a végén nem lejtenek örömtáncot. Ha másért nem, ezért kijárna egy Oscar, hogy eme jó szokásukat tartsák meg a jövőben is.

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!