"Épp elég baj nekem, hogy olajat találjak!"

Douglas Sirk filmje érdekes életutat járt be a filmtörténetben. Bemutatása idején a közönség - főleg a nők természetesen - imádta ezeket a valóban filmtörténeti jelentőségű melodrámákat, családi viszályokkal, szerelmekkel, romlottsággal és gazdagsággal, teli történeteket, melyekből később a Dallas és hozzá hasonló szappanoperák fejlődtek ki. A kritikusok viszont rühellték ezeket a nyálas baromságokat. Eltelt húsz év, és a tévévetítések során a kritikusoknak feltűnt, hogy van a történetek mögött egyfajta önironikus, humoros kikacsintás, és így már persze mindjárt más a helyzet, Sirk jelentőségét már elismerték, sőt kicsit túlzásba is vitték.

Na de nézzük mit nyújt ma a Written on the Wind? Leginkább unalmat. Persze, tényleg érezhető egyértelműen, hogy nem gondolták ezt a dolgot komolyan, de néhány kellemes szellemesség még nem tesz jóvá egy alapvetően rossz filmet. Annyira pedig nem rossz, hogy átbillenjen a mérlegen, és jó filmként lehessen rá tekinteni. Bár kétségtelen, hogy jót mosolyogtam a sztori legvégén, amikor az egyik főhősnő félreérthetetlenül simogatja a fúrótorony fallikus szimbólumát. Meg aztán az is hülyeség, hogy a kritikusok (pl a világ egyik leghíresebbje Roger Ebert a Száz hres film című gyűjteményében) az '50-es évek alapvető kellékeit, mint a stúdióban berendezett folyót is az önirónia egyértelmű jeleként látja, pedig illene tudnia, hogy akkoriban ilyenek voltak a hollywoodi filmek. Amin még csodálkoztam, hogy Lauren Bacall valami egészen elképesztő, hogy mennyit öregedett 10 év alatt. Harminc évesen kinéz a Written on the Windben vagy 45-50 évesnek, ami elég hihetetlenné teszi, ahogy a mesésen gazdag és a mesésen jóképű pasi nyomul rá.