Ez a film meglehetősen kilóg Woody Allen életművéből. Még az Annie Hall (a nagy áttörés) előtt készült 1976-ban, amikor Allen már túl volt egy rakás forgatókönyvön, sőt jópár rendezésen is, de még nem találta meg azt a hangját, ami később oly sikeressé tette. A jónevű senkit azonban kivételesen nem ő írta, nem is ő rendezte, egyáltalán nem jellemző rá.

A téma az '50-es évekbeli McCarthy szenátor féle antikommunista boszorkányüldözés a szórakoztatóiparon belül. Mindezt a készítők is átélték (a végefőcím tanúsága szerint), így rendkívül hiteles, és szívszorító a film, pláne, hogy még így is 20 évet kellett várniuk, mire ezt a filmet elkészíthették. Mi magyarok nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy mindez errefelé sokkal durvábban ment, de a szabadság földjén ez kategóriákkal álszentebbnek tűnik. Maga a film kezdetben még vígjátéknak, vagy szatírának indul, de aztán egyre komolyabbá válik a hangvétel: a készítők érzelmi érintettsége egyszerűen nem engedte, hogy teljesen elvicceljék ezt a témát.

Itthon alig két éves késéssel mutatták be ezt a mozit, ami akkoriban nagyon gyorsnak számított, és valószínűleg azért lehetett így, hogy bemutassák nekünk, hogy odaát sem fenékig tejfel az élet. Ennek köszönhetően egy elképesztően jó moziszinkronnal nézhetjük meg a filmet: Allen természetesen a fiatal Kern András hangján szólal meg, de Bánsági Ildikót hallgatni is külön élményszámba megy. Hosszasan sorolhatnám még a magyar színészeket, akik kivétel nélkül kiválóak, de egy valakit muszáj kiemelnem, méghozzá Garas Dezsőt, aki valami hátborzongató az antikommunista inkvizítor szerepében.

A jónevű senkit, avagy a stróman-t tehát mindenkinek ajánlom, mert egy rendkívül érdekes és különleges mozi, fantasztikus magyar szinkronnal.