"Én sosem veszítek. Valójában soha."
Jean-Pierre Melville már a korábban tárgyalt Az áruló című filmjével bebizonyította, hogy senki sem ért jobban nála a série-noirhoz. A szamuráj azonban még ezt az amúgy kiváló alkotást is felülmúlja, nem érdemtelenül vált a mozi egyik örök klasszikusává, Alain Delon addigi legnagyobb sikerévé. Mégis valahol nehéz megfogalmazni, hogy mitől is olyan igazán jó film A szamuráj. Hiszen a cselekmény rendkívül lassú, pláne mai szemmel nézve. A színészek sem alakítanak olyan igazán nagyot, csak éppen jelen vannak. A rendezés és az operatőri munka pedig nem olyan látványos, mint például Az árulóban. A történet pedig nem több egy amerikai tucatponyvánál. Akkor mégis mi lehet a titka?
Lehet, hogy kimért a tempó, de egy pillanatig sem unalmas, ez a mozi egyszerűen odaragasztja az embert a vászon elé. A hosszú készülődés a gyilkosságra, vagy a rendőri munka részletes bemutatása kölcsönöz ennek a mozinak egy rendkívül realista hatást, melyben a jellegzetes amerikai krimikből kölcsönzött, egydimenziós hősök mégis tökéletesen mozognak. Egyszerűen képtelenség máshova figyelni, miközben nézi az ember a ballonkabátos, kalapos Alain Delon-t, a mozisztárt, amint megformálja ezt a végtelenül profi, mitikus hőst, aki nélkülöz bármiféle érzelmet, . Tulajdonképpen nem is egy embert alakít, hanem egy mozihőst, egy dimenziók nélküli figurát, a jéghideg bérgyilkost. A többi karakter is pont ugyanilyen; a rendőr szintén profi, csak kissé gerinctelen, a másik bérgyilkos is profi, csak nem annyira, mint Delon, a megbízók pedig természetesen jellemtelen férgek. A gyönyörű, ám szintén hűvös Nathalie Delon játssza az alibi-barátnőjét, aki halálosan szerelmes a gyilkosba, de ennél többet sem róla, sem a kapcsolatukról nem tudunk meg. Ahogy a történet drámai végkifejletéről is csak találgathatunk, a kihagyásos történetvezetésnek köszönhetően nem csak feszültséggel telik meg az egész film, hanem hagynak nekünk időt gondolkodni.
A szamurájban azonban nem a sztori a lényeg (azt amúgy is lenyúlták azóta egy párszor, elég ha John Woo nevét megemlítem), hanem az apró kis részletek, ahogy csipog a madár a kalitkában, ahogy Delon jön-megy, tesz-vesz, intézi a dolgait. Folyamatosan esik az eső, szürke, vagy éppen sötét az ég, és ahogy halad előre a történet, úgy válik egyre melankolikusabbá a film, de úgy, hogy nélkülöz bármiféle érzelgősséget. Az operatőri munka végtelenül elegáns, tulajdonképpen olyan, mint maga A szamuráj: visszafogott és jéghideg. Melville rendezése egy pillanatig sem próbál tolakodni, különféle bravúrokat felvonultatni, épp ez a visszafogottság teszi időtlen remekművé ezt a mozit. A zene szintén kiváló, mindig a leginkább megfelelő pillanatokban csendül fel, de a felerősített zajok, hanghatások talán még ennél is emlékezetesebbek. A szamuráj hangulata, képei így örökre beleivódnak a képzeletünkbe, minden percét élvezet nézni.
Mivel rendkívül keveset beszélnek ebben a moziban, így a szinkronkérdés ebben az esetben talán nem is annyira lényeges. Eredetileg feliratosan láttam a filmet, most volt lehetőségem először megnézni szinkronnal. Egy régi, a Pannónia Stúdióban készült míves munkáról van szó, amely semmiben sem marad el a francia hangsávtól, így bátran tudom ajánlani bárkinek.
