A fegyverek istenének évében Ringo Lam is elkészítette a maga nagyszabású heroic bloodshed moziját Chow Yun Fat főszereplésével. A Full Contact azonban megbukott Hongkongban. A nézők megunták a hősies vérontás műfaját, és John Woo után Ringo Lam is átment Hollywoodba Van Damme filmet rendezni.

A Full Contact nagyon nagy vonalakban Donald E. Westlake első Parker könyvének sztoriját követi, amelyből a Point Blank című 1967-es Lee Marvin film és Mel Gibson 1999-es Visszavágója is készült. A párbeszédek szokás szerint pongyolák, a karakterek pedig nem többek egydimenziós képregényfiguráknál. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének emlékezetesek. Nincs egy klasszikus értelemben vett jófiú se, a gengszterek párharcában a rendőrök semmilyen szerepet nem játszanak. A legkevésbé rossz természetesen a főszereplő, Chow Yun Fat a tetovált, pillangókés- és pisztolyvirtuóz, kőkemény bosszúálló karakterét alakítja, aki úgy közlekedik motorján, mintha ő lenne a halál megtestesült angyala. Kedvenc hongkongi sztárunkat kissé nehéz megszokni ebben a szerepkörben, ilyen külsővel, talán kicsit túlkoros is hozzá, de a film végére már eszünkbe sem jut ezen gondolkodni. A barátnőjét a törékeny Ann Bridgewater játssza, ő egy a rosszfiúk közé keveredett szexi táncosnő, akinek sebezhető és aranyos játéka sajnos teljesen háttérbe szorul ebben a macho filmben, amelyből már teljesen kivesztek az értékek, így a szerelem sem számít semmit.

A legtöbb heroic bloodshed filmtől eltérően ezúttal a negatív oldal is komoly szerepet kapott. Frankie Chin agresszív keményfiúja még nem túl sok vizet zavar, de Bonnie Fu harsány, közönséges és nem mellesleg nimfomán kurváját már nehéz elfelejteni. Nála is keményebb azonban a főgonoszt alakító Simon Yam (vele már találkoztunk a Golyó a fejben Luke-jaként), aki egy jól öltözött, kifinomult, mégis a végletekig kegyetlen szemétládát játszik. Ráadásul teljesen be van indulva Chow Yun Fatra. És ezt ne finom filmes utalások formájában képzeljétek el, hanem rendesen a szemébe mondja főhősünknek, hogy mennyire felizgatja, és milyen helyesnek találja, sőt a finálé előtt egyenesen leribancozza. Így hát nem csoda, hogy ő válik ennek a különös hongkongi alműfajnak a legemlékezetesebb gonoszává. Ebből a végletekig romlott társaságból nem nehéz kitűnni, és akkor még nem is beszéltem Anthony Wongról, aki ugyanebben az évben A fegyverek istenében egy karizmatikus gonosztevőt alakított, itt pedig még nagyobb átéléssel egy utolsó, jellemtelen, gyáva féreg szerepében láthatjuk.

Ennek a végletekig kemény és mocskos filmnek természetesen az akciójeleneteire sem lehet panasz. Az eddig leginkább realista stílusú Lamnak teljesen elszállt az agya, a lehető legjobb értelemben. A Full Contact ugyanis olyan, mintha a Lángoló börtön szürrealista fináléját húzná el másfél órán keresztül. Nincsenek John Woo-ra jellemző tömegmészárlások, a Full Contact mégis jóval brutálisabb: még a főcím előtt Simon Yam szíven szúr egy ártatlan lányt, Frankie Chin pedig gépfegyverrel szaggat szét rendőröket. Chow Yun Fat első bunyójánál pillangókéssel felvágja egy rosszfiú ütőerét, a hangsúlytalan mellékszálban pedig egy szétégett lány sebeiben „gyönyörködhetünk”. Chow Yun Fat ujjait is természetesen premier plánban vágják le, illetve lövik szét, és még sorolhatnám a válogatottan kegyetlen pillanatokat. A látványvilág azonban egyedi: nem csak az operatőr végzett gyönyörű munkát, és használt különlegesebbnél különlegesebb beállításokat, hanem a rendező is gondoskodott az egyedi vizuális pillanatokról. Olyan apróságokra gondolok, mint amikor Ann Bridgewater átúszik képzeletben a plafonon, vagy a leghíresebbre, amikor a kilőtt golyók szemszögéből figyelhetjük többször is az eseményeket. (Egy évvel később az amerikai Lopakodókban nyúlták le ezt az ötletet, de a megvalósítás pocsékul sikerült a Full Contacthoz képest.) Mindemellett olyan pergő tempót diktálnak ezek a látványos képi megvalósítások, hogy egy pillanatra sincs időnk fellélegezni.

A Full Contact egy végletekig sötét, nyomasztó, mocskos és pesszimista film. Teljesen hiányzik belőle az az értékrend, amely a heroic bloodshed nyitó darabját a Szebb holnapot jellemezte. A barátok többszörösen elárulják egymást, a rokoni kapcsolatokat semmibe veszik, a szerelem mit sem ér. A pénz látszólag számít, de az is olyan mellékes, hogy szinte fel sem tűnik a filmben. A szereplők nagy része állatként viselkedik, hiányzik belőlük mindenféle erkölcs, így se mondanivalót, se átélhető drámát nem kapunk. Pedig az ígéretes karakterekből (pl Ann Bridgewater) könnyedén kihozhattak volna jobbnál jobb szituációkat, de nem így történt. Tulajdonképpen ezzel a filmmel be is zárult a kör, amely a Szebb holnappal kezdődött, a Full Contactban megtalálhatjuk a tökéletes ellenpontot. Az pedig a legnagyobb pofátlanság volt a készítők részéről, hogy pont ezt a filmet fejezték be happy enddel.