Eddig is tudtuk, hogy Ben Affleck jobb rendezőnek, mint színésznek, de most már megkockáztatom, hogy idővel akár egy Clint Eastwood-hoz hasonló karriert is befuthat. Ennél nagyobb dicséret pedig nem létezik tőlem. Meg is érdemli, Az Argo-akció valami egészen elképesztően jó film, centire pontosan, tökéletesen működik. A feszültségteremtés, és az adrenalinbombák olyan magas fokát nyújtja a nézőknek, amelyhez foghatót eddig csak a nagy mesternél, Brian De Palmánál láthattunk.

Az alapanyagnak is rengeteg köszönhet Affleck, hiszen igaz történet alapján dolgozott, de kihozta ebből a legtöbbet, ami csak elképzelhető volt. A film elején egy kis iráni történelemóra (akit érdekel a másik oldal, nézze meg a Persepolis című kiváló rajzfilmet) után belecsöppennünk az események közepébe; a megvadult, dühöngő csőcselék ostromolja az USA nagykövetségét. Affleck tökéletesen érezteti a káoszt, a helyzet feszültségét, a kiszámíthatatlanságot, és a fejetlenséget. Egyből beledob minket a sűrűjébe, és nem ereszt minket onnan. Kiderült, hogy nem csak a bostoni suttyók világának hangulatát képes megteremteni, hanem egy közel-keleti, kialakulóban lévő diktatúra fájdalmait is. A film fantasztikusan mutatja be a zsarnokság, a rettegés, és a düh légkörét.

Azonban nem ez áll a középpontban, hanem egy végtelenül merész mentőakció, amibe belekeverednek a filmesek, így egy kicsit enged a mozi a szorításából, igazán szellemes dialógusokat hallhatunk. További jó pont még az íróknak, hogy az USA szerepvállalását sem hallgatja el, vagy ideologizálja meg, a történet elején nyíltan kimondják, hogy az amcsik a saját olajérdekeltségeik miatt leváltottak egy demokratikus vezetőt, és egy véreskezű diktátorral pótolták. Ezzel kapcsolatban pedig nagyon jó ízlésre vall Affleck részéről, hogy nem öntötte le semmilyen hazafias, hazug pátosszal a történetet. A ’70-es évek megidézése szintén remekül működik, bár nincs olyan érzésünk, mintha akkor forgatták volna a filmet, mégis a jellegzetes frizurák, ruhaviseletek, szakállak, bajuszok nagyszerűen érzékeltetik velünk a kort.

A legjobb mégis az elképesztően gyönyörűen felépített feszültség, ami a sztori elejétől folyamatosan épül, hogy aztán a végén kiteljesedjen. A film utolsó fél órája, olyan karfakarmolósan, körömrágósan izgalmas, hogy a nézőnek a hősökkel együtt a torkában dobog a szíve, és a legszívesebben üvöltene a szereplőknek, de természetesen megszólalni sem mer, ugyanis percenként elakad a lélegzete. És ez már nem csak a szituáció, hanem elsősorban a fantasztikus rendezés érdeme, ahogy egymás mellé vágták az eseményeket, ahogy folyamatosan játszanak az idegeinken, egyszerűen hátborzongató élmény, bármelyik rendezőnagyság megirigyelhetné Affleck tehetségét.

A moziból kifelé jövet azon gondolkodtam, hogy mégis mibe köthetnék bele. Nem volt egyszerű menet, tényleg nagyon megerőltető, és rendkívül undorító gondolatkísérlet a részemről, de végül arra jutottam, hogy Affleck választhatott volna önmaga helyett egy másik főszereplőt, aki kicsit férfiasabb és karizmatikusabb. Nem mintha vele bármilyen komoly gond lenne, de azért ilyen szempontból sose lesz egy Clint Eastwood.

Szóval irány a mozi, és ajánljátok a filmet mindenhol, mert azt fogják hinni, hogy ez az Árpa Attila féle Argo folytatása, ezt pedig nem hagyhatjuk!