Nem véletlenül tartom magam távol az iraki filmektől. A Barátunk Superman erre tökéletes példa. Igazából erre mondhatnám azt, Amerikát lám lám nem csak a magyarok majmolják. Mert ami ebben a filmben folyik az minden csak nem a valóság. Egy ábránd kergetése. A hülyeség, néhány mondat amerikaiuuuule, és Coca Cola. Meg persze Superman. Kólával.
Gyűlölöm a pofázós filmeket. És most kapcs ford. Pofázós filmnek nem azon filmeket tartom amikben mondandó van, vagy inkább a párbeszédekre épít cselekmény helyett, hanem azokat amikben belóbálnak valamit, jelen esetben, hogy menni Amerika, és azután sose jutnak el a szereplők oda, csak egy hiú ábrándot kergetnek, mert valami állandóan akadályt jelent. Jelen esetben az ész hiánya. Ugyanígy nem szeretem azon embereket se akik nem tesznek az álmaikért, csak dumálnak, meg rinyálnak és közben arról szörcsögnek, hogy nekik sose sikerül semmi, nekik soha nincs szerencséjük, közben meg csak lusták tenni érte. No ilyen lesz két főszereplőnk, a már csajok után forgolódó bátyó, és a világ legirritálóbb gyerekszínész címének örökös birtokosa, Zana. Mi idegesítő benne? Minden. Ahogy néz, ahogy viselkedik, ahogy mászik, ahogy cipőt pucol, de leginkább az, ahogy fejhangon visítozik mindent. Akkor is ha két méterre állsz tőle, akkor is ha öt centire.
Az, hogy hülye. Hogy oktondi. Hogy buta mint a föld. Hogy nem akar tanulni, hogy irigy, hogy makacs, hogy hülye - tudom ezt már mondtam, de iszonyat hülye -, hogy gyerekként annyi esze sincs mint egy talicska homoknak, hogy féltékeny, hogy akaratos, és hogy öt percenként kérdez valami égbekiáltó baromságot. Mindegy kitől.
Jó értsük meg őket. Árvák, csórók, de annyira, hogy a Supermant is belógva tudják csak nézni öt perig a mozi lyukas tetején keresztül mielőtt lebuknak. És emiatt megváltozik az egész életük. Amint meghal gyámjuk - aki amúgy hatezerszer hallott/látott bölcsességeket pufogtat el - útra is kelnek Amerikába. Mert ott lakik Superman. Mintha én gyerekként elhittem volna, hogy jön az Élien. Egy gyerek nem tíz évesen hisz ilyesmiket, hanem 3-4. De legyen. Analfabéták - nem azok -, visszamaradottak - mégis csak Irak - és mindenki utálja Husszeint. Legalábbis a film szerint. Igazából ez annyira nincs beleszőve a filmbe, mert a képünkbe tolt amerikanizmustól szinte megfullad a mozi: egy szamarat Michael Jacksonnak keresztelnek, és a Coca Cola a mennyei manna, ami úgy de úgy tudja oltani a szomjat, mint semmi más. Egy cseppnyi Amerika. Egy cseppnyi szabadság.
Szamárral érthetően nem jutnak gyorsan Amerikába, mert a szamár nem tudja átúszni a Csendes Óceánt, az Atlantit se, de a Berring szoroson még átkelhet ha befagyott a jég. Ezek meg is tennék. Szerencsére csak Iránba kell átkelni. Ahol amúgy nem irakiul beszélnek az emberek, csak mert egymás mellett van két egyforma nevű ország. És onnan talán már fel tudnak lógni egy repülőre. Ha van útközben pár lerabolható Coca Colás autó, más nem is kell.
Azért a filmbe sikerült elrejteni pár életszagú jelenetet. Mint amikor a határon nemes egyszerűséggel kiröhögik őket az őrök vagy amikor szembesülnek, hogy kéne beszerezni valami olyasmit, hogy útlevél. De a szuronyos szurkálás is jól sikerült, meg félig meddig a taposóaknás jelenet. De ezek miatt nem tudom ajánlani a filmet. Mert azért ezek nem teszik jóvá a szünet nélküli rikácsolást, amit az az elmebeteg gyerek levág a film 97 perce alatt.
És igen, utálom azokat a filmeket is amiknek ilyen nyomi címe van amiben semmi Superman nincs, bár ez utóbbi már a gügye magyar ferdítők sara.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
