„Kik ezek a zuluk?” – kérdezte megdöbbenve Benjamin Disraeli miniszterelnök az angol Parlamentben, amikor a kormánya belebukott a legnagyobb vereségbe, amit egy gyarmatosító hatalom valaha bennszülöttektől elszenvedett. Hogyan? Valami afrikai nép Európában kormányt buktatott? Igen, így történt. De a hogyanért és miértekért messzebbre kell visszamenni a történelemben. Elég hosszú lesz, de remélem, nem bánják az olvasók, mert segíthet ennek a látványos mozinak a jobb megértésében.

Történelmi háttér
A zuluk a harcias bantu népcsoporthoz tartoznak, például a vendákkal és szvázikkal egyetemben, amelyek a 16. századra kiszorították az őslakos busmanokat és hottentottákat Afrika keleti részéről. Mintegy ötmilliós létszámukkal fajsúlyos szerepük volt Dél-Afrika történelmének formálásában. Egymás közt szintén sokat háborúskodtak. A királyságuk felemelkedése pont arra az időszakra esett, amikor a fehér telepesek már kezdtek megjelenni a mai Fokváros környékén, majd megalapították a saját államaikat. A hollandokat követő németek és francia hugenották közös neve búr lett. Fokvárosból kiindulva haladtak Afrika belseje felé. Az államaik, Oranje és Transvaal neve, talán ismerősen hangzik a történelemkedvelők számára. A déli irányba terjeszkedő zuluk hamar megtapasztalták a puskák erejét és felismerték, csakis összefogással állhatnak eredményesen a hódítók útjába. Először a számunkra nyelvtörő névvel bíró Senzangakhoma király kezdte el az egyesítést, nagyjából a mai kwaZulu-Natal tartományban, majd jött a fia, Saka Zulu, aki befejezte az apja tervét. (A kép őt mutatja.) Bár a zuluk leghíresebb uralkodója ebben a filmben nincs benne, a szerepe kikerülhetetlen. Alakjához számos legenda fűződik, amit vannak, akik vitatnak, mások tényként kezelik őket. Nem szándékozom érvelni egyik fél mellett sem, próbálok a lényegre szorítkozni. Az ifjú Saka végig járta a harcosok ranglétráját. Kényszerűen megismerte a belső viszályok minden kegyetlenségét, amíg a trónra emelkedett. Ami nem ment könnyen, mert az apja nem őt nevezte meg utódjának. Volt, hogy a szomszédos törzsnél kellett menedéket találnia a tulajdon testvére elől. Nietzschét ugyan nem olvasott, de azt, hogy: „Ami meg nem öl, erősebbé tesz” a saját bőrén tapasztalta meg, majd később alkalmazta. Azon eszméje, miszerint a zulu nemzet felemelkedésének leggyorsabb útja az összefogás, majd a környező népek meghódítása, viharosan terjedt a népe között. A hatalomra jutása után, amely véres háborúskodás útján következett be, nekilátott átalakítani a hadseregét. Itt muszáj egy kis kitérőt tennem.

Az afrikai törzsek hadviselése merőben eltért az európai módtól. A felvonuló ellenfelek először szóban ütköztek meg. Szapulták a másik felet, önmagukat persze magasztalták, miközben a legbátrabbak hajító távolságba merészkedve, középen állva, fitogtatták bátorságukat és a dárdavető képességüket. Ekképp lehetett hírnevet szerezni… meg egy vasat az ember mellkasába. Nem éppen veszélytelen sport volt. Aztán minden különösebb taktika nélkül egymásnak estek a felek. Gyors és rövid – no meg véres, hiszen szinte csupaszok voltak a harcosok - összecsapást követően a rosszul álló fél - fölöttébb bölcsen - felkötötte a nyúlcipőt. A győztesek ezután nyerő pozícióból megegyeztek vesztesekkel a hadisarcban, többnyire szarvasmarhában mérve a váltságot. Páran menekülni kényszerültek vagy megölték őket, de alapjában véve akkora emberirtás nem ment végbe, mint a művelt fehérek lakta kontinensen.Saka viszont alaposan átírta a forgatókönyvet. Kezdte azzal, hogy előzőleg a saját seregét keményen szelektálta. A megmaradt zulu harcosok a kiképzés után képesek voltak akár napi 60 kilométert loholni a tűző napon, mezítláb. A sarukat elhagyatta velük, mert azok csúsztak füvön a harcban. A hagyományos assegai, vagyis hosszúnyelű dárda helyébe a közelharcra sokkal jobban alkalmas iklwa lépett, amiket a moziban láthatunk. Ennek rövidebb volt a nyele, de a feje kardszerűen lett kialakítva. Döfésre és vágásra egyaránt alkalmas volt. A hadserege számára kitalálta a „bivalyszarv” alakzatot. Vagyis középen volt egy támadó erő, ami lefoglalta az ellenséget, miközben két oszlopban a többiek futva átkarolták annak szárnyait, halálos pajzskörbe zárva őket. Sőt, a természeti népekre nem jellemző módon, tartalék egységet rendelt a csatatértől hátrább, az ellenség kitörését meggátolni, vagy hogy onnan hátba támadhassák a seregüket. Ez így leírva pofonegyszerűnek tűnik, de a gyakorlatban fölöttébb hatásos volt. (Tulajdonképpen a megreformált római hadseregnek is évszázadokon át bevált a „barbárok” ellen.) Fokozta a sikert, hogy drákói szigort vezetett be. A népéből minden 15-40 év közé eső férfi hadköteles volt. A parancsot rosszul végrehajtókat és a meghátrálókat kivégezték, viszont jól teljesítők gazdagon részesedtek a zsákmányból. A későbbi „fölösleges problémák” elkerülése céljából a tartósan ellenállókat leölték, anyagi javaik a zuluk kezére jutottak. A környező népekben nagy félelmet keltett ez a hadviselés. (Pedig más néger törzsek sem mentek a szomszédba egy kis keménységért. Például a maszájoknál csak az a harcos tekingethetett sikerrel a lányokra, aki előzőleg egy szál lándzsával, egyedül ment a bozótosba egy oroszlán bőréért, amit az érthetően vonakodott átadni. Még a természetes kiválasztás terén kényes spártaiak is elismerően csettintettek volna a "kifinomult" módszerre.) Ilyen okból eshetett meg, hogy a film történésének idejére egyes törzsek a fehéreket segítették a zuluk ellen. Saka nem volt ostoba. Erős szövetségi rendszert épített ki, gondoskodott róla, hogy megérje őt szolgálni. A zulu törzsek ennek köszönhetően sorra mellé álltak. A hagyományok ápolása, a közösségtudat erősítése elképesztően egységessé tette a népüket. Viszont amikorra törzsi vezetőből királlyá nőtte ki magát, a természetén előjött a zaklatott fiatalkora, egyre inkább kiszámíthatatlanná és kegyetlenné vált. Végül a saját belső körének emberei ölték meg, mert már ők sem érezték magukat biztonságban a beteges gyanakvónak joggal nevezhető uralkodó környezetében. Ám az eszméi szárba szökkentek. Amikor 1879-ben kirobbant az angol-zulu háború a két helyi hatalom között, az utóda, Cetshwayo kaMpande király, erős hátországából kb. 30 ezer harcost tudott fegyverbe szólítani.
A már emlegetett Disraeli miniszterelnök világosan megfogalmazta a gyarmatbirodalomra törekvő Anglia céljait: „Megszerezni és megtartani az alapvető nyersanyagokat birtokló területeket.  Világszerte tengeri bázisokkal ellenőrizni a tengereket és a kereskedelem útjait. Blokáddal, kiéheztetéssel elnyomni bármely népet vagy népek csoportját, amelyek ellenállnak ennek a birodalmi ellenőrző programnak.” A 19.század második felében arany és gyémánt bányákat találtak a fentebb említett tartományokban. A háború attól kezdve csak idő kérdése volt.
A filmről.
Lord Chelmsford tábornok, a helyi hadvezetés valódi, a távoli brit kormány néma beleegyezését bírva, egy elfogadhatatlan ultimátum küldésével háborút provokál ki a Zulu Királysággal. Az ágyúkkal támogatott gyalogságának tűzerejében, továbbá néger és fehér önkéntesekkel kiegészült seregében bízva, benyomul Afrika belsejébe. A fő hadtestet maga vezeti. A hódítók egy hatalmas piknik tartják a hadjáratot, lebecsülve a számukra középkort idéző lándzsás-pajzsos bennszülött sereget. Az óvatlan fővezér megosztja a zuluktól amúgy is jóval kisebb létszámú csapatait, ráadásul figyelmen kívül hagyja a felderítők jelentéseit. Pár józanabb tisztje figyelmeztetése ellenére Iszandlava síkján táborvédelem nélkül készül a másnapi ütközetre, mit sem tudván róla, hogy a zulu hadvezérek, dacolva a nehézségekkel, már átkeltek a hegyeken. Az angolok által remélt összecsapás a vártnál korábban következik be, melyben a korabeli modern technika megmérkőzik a törzsi tradíciókkal.A korabeli világot megdöbbentő összecsapás, melynek hírnevével egyedül talán csak a préri indiánok Little Big Horn-i győzelme vetekedhet, 1979-ben került nagyvászonra amerikai, holland és dél-afrikai összefogásban. Kezdem a jó hírrel: A mozi méltó Hollywood pazar külsőségekre építő hagyományaihoz. Manapság, a számítógép generálta „tömegjelenetek” világában igazán üdítő látvány ekkora kiállítású történetet látni. Összesen mintegy 13 ezer statisztát alkalmaztak, amiből kb. 11 ezer zulu volt. A filmet Afrikában forgatták, sőt, a történelmi Rorke’s Drift helyszín közelében is vehettek fel jeleneteket. De erről majd később. Most legyen elég annyi, hogy a pazar táj tulajdonképpen önmagában el tudná adni a mozit. Ousama Rawi operatőr képei a témához illően látványosak. Tudása egyébként máig sem kopott meg. Erről a Tudorok és a Borgiák sorozatokban egyaránt meggyőződhetünk, lévén még mindig aktív.
Rendes volt a stábtól, hogy nem akarták megszépíteni az eseményeket. Az angolok így olyanok, amilyenek akkor voltak. Öntelt hódítók, akik beleszaladnak a késbe. Vagyis, inkább a lándzsákba. A számító és hideg uralkodó kaszt tagjai,  és a szemléletük gátlástalansága nem vitás, de az átlagos angol alattvalót nem feketítik be. Ők teszik a kötelességüket, szolgálják az országukat, de azon túl nem látnak. Koruk gyermekei, s miként a rómaiaknál, teljesen természetes számukra, hogy leigáznak egy másik nemzetet. A zulukat nem idealizálják, de megadják nekik a bátor ellenségnek kijáró tiszteletet.  A film a könnyen befogadható lineáris mesélést választotta, véletlenül sem terheli különösebb agymunkával a nézőt. Bemutatják a kiinduló helyzetet, mindkét oldal álláspontját közölve. Egyértelmű, hogy kik a béke megszegői, a hadjáratot kezdők. Színészileg igazi sztárparádé csatlakozik a szemet gyönyörködtető sokasághoz. A meglehetősen hiú, saját pecsenyéjét sütögető, a zuluk vérén a politikai hatalomba vágyó Lord Chelmsford a brit gyarmatosító tenyérbe mászó figurája. Peter O’Toole tökéletes választás volt a szerepre. Elegáns és cinikus, mindenkit lenéz, aki a legfelső körökön kívül esik, beleértve a fehéreket is, hát még a feketéket. Az embernek kedve volna jól farba rúgni a nagyurat, vagyis az alakítás kiváló. Burt Lancaster húzónévként lett szerződtetve. 62 évesen jóval idősebb volt, mint amit a szerepe kívánt. Egy félkezű ezredest alakít, aki bár nem hibátlan jellem, de legalább tisztességes. A lovas jelenetekben láthatóan küszködik a lekötött karja miatt. Ír akcentusán nem bírt túllépni, ami egy angol főtiszt beszédénél nem hangzik jól. Bosszankodtak is rajta a britek. (Egyébként  Rod Steigerrel szintén volt ilyen gond, amikor Napóleont játszotta az 1970-es moziban. Kíváncsi volnék, hány highlandernek szaladt fülig a szája, amikor angolul, de skót akcentussal küldi a franciákat Wellington csapatainak összetörésére Waterloo-nál.) Számomra a legélőbb karakter Simon Ward volt a brit főnemes-telepes személyében.(Lásd, föntebb.) Rajta kívül számos korabeli vagy későbbi híresség tűnik fel a kisebb szerepekben. Peter Vaughan szállásmestere vagy Bob Hoskins mogorva őrmestere egyaránt telitalálat. Nem folytatom, túl hosszú a sor.  Tény, hogy a legkisebb alakításokat is minőségi színészektől láthatjuk.A zenéért Elmer Bernstein felelt. Minden hangszeren játszik, már persze átvitt értelemben. Ha kell érzelmesen andalítóak a dallamok, vagy vérpezsdítően izgalmasak. No de ezt a Hét mesterlövész óta tudjuk. (Azért feltűnt, mekkora hatása volt rá Prokofjev Jégmezők lovagjának a filmzenéje. A végső csata zenei felvezetése tagadhatatlanul tőle kapott dallami és hangszerelési ihletet.)
A rendező Douglas Hickox. Kissé kakukktojás ebben a sztárparádéban. Nálunk talán „A Scotland Yard vendége” révén ismerik leginkább. Végigcsinálta ő a szakma minden lépcsőfokát, de igazi kiugró siker nem jutott neki. Számomra ez a film igazolja, milyen okból. Hatalmas lehetőséget kapott a szuperprodukció levezénylésével, amellyel nem élt. Megbízható mesterember, de hiányzik a munkájából az a plusz, ami igazán emlékezetessé tenné a filmet, a külsőségeken túl. Egy kis kibeszélés:
A mostan oly divatos „prequel”-nek mondható Zulu (1964), amely ugyanennek a háborúnak egy másik epizódját dolgozza fel, szűkösebb anyagiakkal indult, mégis többet tud adni. Ajánlom az olvasó figyelmébe. Kiválóan felépített történelmi film, drámai elemekkel. Egyaránt képes megadni a tiszteletet a kétségbeejtő helyzetben küzdő angoloknak és a bátorságban velük vetélkedő zuluknak. Hatásos rendezés jellemzi, meggyőző színészi alakításokkal. A fogadtatása jóval felülmúlta a ma tárgyalt moziét, teljesen megérdemelten. Kár, hogy pont a helyszínválasztást hibázták el. A valódi Rorke’s Drift tanya nyílt mezőn volt, ahol a zuluknak semmi fedezék nem jutott. Így tudta 140 angol katona tartani magát a megerősített szűk helyen mintegy 4000 „impi” (zulu harcos) ellenében. (A vöröskabátosok profik voltak a megerősített állások védelmének művészetében. Már Waterloo-nál bizonyítékát adták Napóleonnak a Hougomont tanyánál.)Viszont a filmhez kiválasztott helyszínen minden bizonnyal összezúzták volna őket, pláne úgy, hogy még egy magas domb is segítette a támadókat. Áldhatták az eget, hogy ténylegesen nem így volt. Ezért „csak” egy látványos kalandfilm lett, nem pedig egy minden igényt kielégítő történeti feldolgozás. Ezzel a hibával együtt érdemes megnézni, alapos, profi munka.Hátrányok és az érdekességek.
Az első baklövés maga a cím. Az iszandlavanai ütközet déli hőségben zajlott le,  a szúrófegyverek viselői nem hajnalban rohamoztak. Átvitt értelemben sem működik, hiszen a győztes csata, mint azt már tudjuk, valójában a Zulu Királyság alkonyának kezdete volt, nem a felemelkedést hozta, amit a hajnal szó sugall. Azt már leírtam, hogy az a plusz, amit a rendező tehetsége adhat a mozgókép naggyá tételéhez, a Zulu Dawn-ban nincs meg. Eredetileg a forgatókönyv írója, Cy Endfield rendezte volna a Lándzsák hajnalbant, aki a korszak szakértője volt, ő kezdte el előkészíteni a produkciót. Sajnos elhunyt, mielőtt a leforgatás a tényleges szakaszába lépett volna. Nála aligha fordultak volna elő azok a tévedések, amiken az angolok  sokat és joggal fanyalogtak a bemutató után. A kellékesek mondhatni csak véletlenül adtak olyan egyenruhát a szereplőkre, ami a tényleges rangjukat mutatja. Többségükben más jelzést viselnek a tisztek, mint ahogyan szólítják őket a seregben. Pedig egy autentikusnak szánt mozinál ez lényeges kérdés. A filmben használt rangok sem mindig pontosak, a kiválasztott színészek életkora és a megjelenítetteké között jelentős az eltérés. Burt Lancaster volt rá a legszembeötlőbb példa, ahogy már írtam, de korántsem ő az egyetlen, aki így járt. Miután az ütközetben résztvevőkről sok dokumentum áll rendelkezésre, erre nem lett volna nehéz ügyelni, miként az egyenruhákra sem. A határfolyó a történelmi helyszín, csak a rossz oldalon vették fel az átkelést. Vagyis nem Afrika belsejébe tart a sereg. A zuluk nagy létszámban és szívesen statisztáltak, - az akkori királyuk biztatta őket erre - de amikor kisült, hogy a tábornok kutyáját "alakító" eb napi bére megegyezik az övékkel, kis híján félbeszakadt a forgatás. (Szerintem azzal győzhették meg őket, hogy a sztrájk miatt végül még nem kerül a mozikba a legnagyobb győzelmük története.) Viszont a pajzsaik többsége bántóan hamis a tömegjeleneteknél. Csillog a műanyag felületük, miközben a zuluk bőrpajzsokat használtak. Az angol sorkatonák pedig a gyalogsági karabélyok helyett a lovasságéval lődöznek. Folytathatnám még, de épp ideje korlátoznom magam a részletek sorjáztatásában. Őszintén szólva, a hibák nagy részét alighanem csak Nagy-Britanniában szúrják ki a hadtörténelmet kedvelők, az átlag mozinézőt  a világ többi részén nem zavarják, mert a történetre nincsenek igazi befolyással.Hadviselés pro és kontra
Felmerül a kérdés, győzhettek volna az angolok Iszandlavánál? Igen, nyilvánvalóan. Az első és legfontosabb az lett volna számukra, hogy a három hadosztályuk egymás kisegítésére alkalmas közelségben legyen.  (A tűzerőre épített harcmodort már a napóleoni háborúkban olyan jól kidolgozta Wellington, hogy a francia hadoszlopok létszámfölénye nem tudott érvényesülni. Mérnöki pontosságú elhelyezéssel és precízen kiszámolt folyamatos sortüzeik sokaságával szinte lekaszálták egy adott területen az ellenséget. Ráadásul azóta csak javult a puskák és lőszerek minősége, tovább fokozva a tűzgyorsaságot.) Továbbá, ha már elszakadtak egymástól a seregrészek, legalább szekértábort állíthattak volna, ágyúkkal megerősítve. A búrok tudták, milyen fontos ez. Később a Rorke’s Driftnél vívott ostrom megmutatta, hogy az akadályok milyen fontosak. Ott a zuluk nem tudtak áttörni rajtuk és közelharccá változtatni a csatát. Így a karabélyok ott legyőzték a lándzsákat. Iszandlavánál viszont a gyalogsági harcot sem szervezték meg kellően, pont úgy, mint a védelmet. Akadozott a lőszerellátás, a szokatlanul nagy megterheléstől egy idő után besültek a puskák, a sűrű lőporfüstben egyre nehezebb volt pontosan célozni. Ezek miatt a zulu harcosok elérték, majd áttörték az angol hadrendet. A csatában a britek 1300 főt vesztettek. Ebből 800 volt a tényleges sorállományú katona, a többi áldozat a fehér önkéntesekből és fekete szövetségesek közül került ki. A csatát 55-en élték túl az angol oldalról. Többségében a tisztek, akiknek volt lovuk. A gyalogosoknak igazából esélyük sem volt, mert a zuluk nem ejtettek foglyokat. Az ő veszteségeik nem ismertek, de minden bizonnyal 3-4 ezer fő között lehetett.
Az afrikaiak elsősorban a számbeli többségükben bízhattak a háború során. Ha támadáskor a lőfegyverek okozta veszteségeket elviselve eljutnak a közelharcig, képesek győzni. Ez még többször beigazolódott a későbbiekben. A pajzsok és lándzsák állták a versenyt a szuronyos puskákkal, a forgatóik meg a vöröskabátosokkal.  A helyismeret őket segítette, a népük védelmének tudata nagy erőt adott nekik. A közös táncok és szertartások annyira egybe forrasztották ezt a népet, hogy az szinte páratlan a történelemben. Törzsi "varázslóik" kifejlesztettek egy titkos receptű italt, aminek a fogyasztása kikapcsolta a harcosaikban a fáradtságot és a veszélyérzetet. Iszandlavánál nagy szerepe volt abban, hogy a nyílt mezőn át bírtak jutni.  Ám a hatalmas veszteségeik miatt a háborúban végül érvényesült a fehérek haditechnikai fölénye. Az sem nem véletlen, hogy a második hadjáratban Lord Chelmsford már minden táborverésnél szekérvárat állíttatott, a géppuskák korai változataival tovább erősítve. Meglehet, nagyképű volt, de nem életunt, tanult a hibáiból.Zuluföld további sorsa
Nagy-Britannia kormányának valódi arcát megmutatta, hogy a hatalmas vereség ellenére meghagyták a helyén a bukott hadvezért, sőt, erősítést küldtek neki. Másodszorra jobban ügyeltek a katonai szempontokra. Bár érték még őket meglepő veszteségek, azért mintegy félév alatt felmorzsolták a zuluk ellenállását, a hazájuk gyarmattá lett. Cetvajo király (lásd:oldalt) a vereség ellenére tiszteletnek örvendett zuluk között, ezért fogságban tartották. Csak élete vége felé térhetett ismét vissza az övéi közé.  A búrok sem jártak jobban, mint az egykori ellenségeik. Az angolok két rendkívül véres háborút vívtak ellenük, 1902-re már odalettek a szabad államaik. Érvényesült a mondás: "Angliának nincsenek tartós szövetségesei, csak tartós érdekei." Idővel a gyarmatbirodalom helyébe lépő apartheid állam sem törte meg a zuluk tartását, a belső ellenállás mindvégig létezett. Amikor a fajvédő rendszer 1993-ban megbukott, a zuluk önálló királyság létrehozásában gondolkodtak. Végül sikerült őket a szövetségi államon belül tartani. Bár, ki tudja. Máig az egyik legösszetartóbb afrikai nép, amely a hétköznapokban is elevenen őrzi hagyományait. Meglehet, a filmen emlegetett "a zulu kérdés végleges megoldása" még a jövőben rejtőzik.
Ui: Ilyen maratoni hosszúságú ismertetőt még sosem írtam. Jól kiszúrtam magammal és talán néhány olvasó hasonlóan érez. Azért bízom benne, a cikkben szereplő két alkotáshoz sikerült kedvet ébresztenem. Biztosíthatok mindenkit, a látványos kosztümös mozik rajongói nem fognak csalódni bennük.