Mel Gibsonról aligha sejtette bárki az ezredfordulón, hogy a közönség kedvencéből Hollywood számkivetettjévé fog válni, azonban alkoholproblémái, botrányai lassan nagyobb visszhangot kaptak, mint filmjei. Megítélését a vitákat kavaró A passió is megosztottá tette. Bár a film óriási siker lett, Gibsonra nehéz volt utána ugyanúgy nézni, a halálos fegyver a kereszténység hangja lett. Következő rendezése, a még ennél is szokatlanabb témaválasztású Apocalypto előzetesen ennyi jót se ígért. Lelki szemeim előtt lebegett, ahogy kiosztja a pogány, vérben fürdő majákat, de aztán csak nem lett igazam. Legalábbis nem teljesen, mivel Gibson történelmi tanmese helyett a birodalmuk bukásából egy brutális akciófilmet csinált.  

A rendezés mellett a forgatókönyvbe is belefirkáló Mel Gibson nagyon helyesen nem prédikációt kíván tartani, és úgy látszik még azzal is tisztában van, hogy a maja = sátánfajzat képlet nem helytálló. A film kezdetén elidőzik egy kis falu mindennapjain, melyből kirajzolódik egy családközpontú és életszerető nép képe, megszórva némi altesti humorral. Gibson akkor kezd el sarkítani, amikor megjelennek a rosszfiúk, akikről azon kívül, hogy nagy szemétládák, nem derül ki semmi. A bandavezér egyetlen szimpatikus pillanatában átadja fiának nagy becsben tartott kését, de ez is csak azért történik, hogy később megindokolhassák, miért akarja annyira elkapni a maja városból hazafelé menekülő főszereplőt, Jaguár Mancsot (Rudy Youngblood). 

Az Apocalyptonak az üldözés izgalma adja meg az élvezetét. Mint korrajz, nem a legteljesebb, habár az autentikusság kedvéért Gibson olyan messzire megy, ameddig csak teheti. A falu békéjével éles kontrasztban áll a város döglődő civilizációja, ami belülről már félig felzabálta önmagát. Ahogy a foglyul ejtett Jaguár Mancsot és társait az áldozati templomhoz viszik, az alkotók igyekeznek rávilágítani arra, mi az, ami szerintük ennek a gazdag kultúrának a vesztét okozta. Sűrített és kissé egyoldalú kifejtés ez, de azért ad egy képet. Rendezőnk jó szokásához híven túlzásokba esik a gore terén, így a naturalizmus idővel átcsap a vérben való élveteg tocsogásba. Az alkotást az menti meg, hogy az emberáldozatok bemutatása után végképp műfajt vált, és a tempóra, a látványra, valamint a feszültség fokozására összpontosít.

Egymást érik az elképesztő akciók, melyek során a családját megmenteni igyekvő Jaguár Mancs még egy vízesés mélyére is szívbaj nélkül levetődik. Mialatt az első akcióhős egyenként becserkészi üldözőit, olyan harci technikákat is bevet, amiket inkább John Woo-filmekben szoktak alkalmazni, mint történelmi tablókban. Az Apocalypto nem egy összetett mű, bár olykor szeretné annak beállítani magát. Véleményem szerint, aki egy ősi kultúra pusztulását akarja művészi ábrázolásban látni, az máshol keresgéljen, aki azonban arra kíváncsi, hogy mit csinált volna Rambo, ha majának születik, annak Mel Gibson - jelen pillanatban sajnos utolsó - rendezése a megfelelő választás.