Miután az első rész tökéletesen megmutatta, hogyan érdemes egy tévésorozatot nagyvászonra adaptálni, a harmadik felvonás készítői legalább ilyen vehemensen igyekeztek, hogy egy trendi tévéfilmmé degradálják le az eddig kiváló mozisorozatot. Míg az eddigi részeket olyan rendezőkre bízták, akik az évek során rengeteg kiváló filmet tettek le az asztalra, nem mellesleg teljesen egyedi stílusú alkotóknak is számítottak, addig most erre a feladatra felkérték a korábban sorozatokat készítő J.J, Abrams-t. Lássuk csak: Brian De Palma, John Woo, J.J. Abrams, ki a kakukktojás? Ja, hogy ő csinálta az Aliast, meg a Lost-ot! Így mindjárt más.

Először ilyeneket akartam írni, hogy J.J. Abrams-nek nincsen elődeihez képest semmilyen egyéni látásmódja, és egy tucatakcióvá fokozta le a harmadik részt. De ez nem igaz. Ugyanis a Mission: Impossible 3 nem ér fel egy tucatakció szintjére, megmarad egy szimpla tévéfilmnek, csak picit nagyobbak a robbanások, és kicsit nevesebbek a színészek. J.J. Abrams hogy tetézze a bajt, magával hozta írónak az azóta is teljes joggal gyűlölt Alex Kurtzmant, és Roberto Orci párost, akik például A csodálatos Pókember 2-t is jól elbaszarintották. Na nem egy Robert Towne kategória egyik sem, de nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy idegesítően rossz a forgatókönyv. A fordulatok egytől egyig kitalálhatóak, igazi történet nincs, dráma nélkül várják tőlünk, hogy meghatódjunk, ennek tetejébe még a dialógusok is rémesek. Különösen a szerelmi szál ciki, hisz ez lenne a cselekmény mozgatórugója, de szimplán csak nyálas és giccses. A legnagyobb pofátlanság pedig a történet középpontjában álló McGuffin, amire semmi jó ötletük nem volt az alkotóknak, így nem is találtak ki semmit. Ne legyenek illúzióid, nem fogod soha megtudni, hogy mi a fene az a „Nyúlláb”, amit mindenki meg akar szerezni. Egyszerűen csak egy nevetséges, fantáziátlan, szánalmas blöff az egész.

A főhőst, Ethan Hunt-ot a második rész hiper-szuperhőséből lefokozták egy közemberré, aki bejár a hivatalba, és akit baszogat a főnöke. Hol van már az, hogy „ha elmondanám hová megyek, az már nem lenne vakáció”, vagy a kiugrott ügynökök keresése. Ebben a részben már a Ving Rhames által alakított Luther Stickell se több egyszerű kollégánál. Azt hiszem ez volt az a pont, ahol annak idején, 5 évvel ezelőtt kikapcsoltam a dvd-lejátszót, és nem néztem tovább. Lehet, hogy ez eredetileg egy tévésorozat, de attól még tessék már mozis színvonalon elkészíteni, még akkor is, ha akkor éppen Jack Bauer volt a legmenőbb, olyannyira, hogy még Tom Cruise-nak is hasonlóan kell öltöznie. De pozitívum, hogy most legalább kevesebbet pózol, mint mondjuk a második részben.

Viszont továbbra sem ad teret a többi színésznek; a legnagyobb vesztes egyértelműen Philip Seymour Hoffman (isten nyugosztalja), aki a főgonoszt alakítaná, ha többet lenne a vásznon 10 percnél. Mivel remek színészről van szó, vártam tőle egy ütősebb karaktert, de a leghalványabb esélye sem volt rá. Ethan Hunt feleségét Michelle Monaghan játssza, akiről a Durr, durr és csók óta tudjuk milyen imádnivaló személyiség, de itt őneki is körülbelül annyi a szerepe, mint a „Nyúllábnak”. Felsorolhatnám a többieket is, de tök felesleges, mindenkire ugyanez vonatkozik, egyedül Simon Pegg karakterének, Benjinek volt egy-két jobb pillanata.

Az akciójelenetek pedig remegős kamerával készültek. Van, akit nagyon zavar az ilyesmi, engem speciel nem annyira, az már annál inkább, hogy ezekben a jelenetekben semmi különlegeset, vagy egyedit nem tudtam felfedezni, olyan tizenkettő egy tucat jellegük volt. A befejezés pedig valami egészen kiábrándítóan hitvány, elég ha a főgonosz halálára gondolunk, vagy arra, milyen komikus, ahogy Tom Cruise a kis bombával a fejében futkározik. A leggázabb mégis az, amikor megpróbálják velünk elhitetni, hogy ő most bizony meg fog halni. Erre még sikerül rátennie egy lapáttal a lassított felvételes, örömittas happy endnek, ami amúgy tökéletesen illene egy sorozat legutolsó évadjának, megható végső jelenetéhez, de hogy ide nem jó, az is biztos.

A zenei aláfestés szintén a tucat kategóriába sorolható. Az utóbbi időben Hollywoodban ugyanúgy ráálltak ezekre az egyenzenékre, mint anno a ’40-es években. Meg van szabva mikor milyen hangszernek kell szólnia, és lehetetlen különbséget tenni a dallamok között. Néha persze felcsendülnek Lalo Schifrin klasszikus taktusai, amellyel igyekeztek menteni a menthetőt. A főcím alatt pedig Kanye West verziója szól ugyanerre a témára, és gyakorlatilag hallgathatatlan.

Mindezek után kíváncsiságból körülnéztem netszerte, hogy milyen véleményeket találok Mission: Impossible 3-al kapcsolatban. Igazán meglepődtem a pozitív visszajelzéseken, és csalódottan vettem tudomásul, hogy az átlagnéző inkább megmarad a biztos hugylangy középszernél, nehogy véletlen valami egyedit, vagy igazán különlegeset lásson. Annyit azért elismerek, hogy tényleg rendben volt a film tempója, és néhány, elvétve egész remek ötlettel sikerült valamilyen szinten fenntartani az érdeklődést, minden negatívuma ellenére.