A napokban történt szomorú párizsi események – és azt azt követő értetlenkedési hullám – miatt oldalunk úgy döntött, hogy a magunk módján fogunk megemlékezni arról a városról, ahol péntek 13-án ez a borzalmas esemény történt. Hogy tudjuk, mi az amit vesztettünk, veszthetünk: a városra, ahová egyszer mindenkinek el kellene jutnia, hogy átélje varázsát, amely megért egy misét, a fények, a szerelem és összességében egész Európa fővárosa. Szóljanak ezek a kritikák, ismertetők figyelemfelkeltésként, és egyszersmind megemlékezés gyanánt is!

Még egészen kicsi koromban, egy német csatorna délutáni műsorában láttam azt a képsort, amely örökre belém égett. Egy ragyogóan szép fiatal lány utazott haza hajnalban a buszon. Éppen az éjszakáján merengett. Mivel még gyerek voltam, elsősorban nem a szexjelenet vagy a gyönyörű, pucér nő ragadott meg igazán (bár ilyesmit nem láttam sűrűn akkoriban), hanem az előttem pergő képek kellemes melankóliája. Valahonnan tudtam, hogy Sophie Marceau volt az a bizonyos leányzó, és tévéújságból kiderült a film címe is: A párizsi diáklány.

Más kérdés, hogy abban a pillanatban visszavonhatatlanul és örökre szerelmes lettem, és megint más, hogy teljesen félreértettem, miről szól a jelenet. Azt hittem, a diáklány szomorú, mert reménytelenül szerelmes egy idősebb pasiba, aki csak kihasználja. Jobban belegondolva, ez valószínűleg jobb, érdekesebb, tartalmasabb sztori lehetett volna, mint amit ténylegesen láthatunk. Kamaszként újranéztem a filmet, és bármilyen csodálatosnak tartottam Sophie-t továbbra is (mindenhol szép, de talán itt 21 évesen a legszebb), maga az alkotás már nem nyűgözött le különösképpen. Viszont ez nem akadályozott meg abban, hogy hasznosítsam a filmben látottakat, csajozási/párkapcsolati szempontból.

A történet elején, a páros első randiján főhősünk nagy hévvel mesél valamit Sophie-nak, majd hirtelen – éppen a mondandója közepén – megjegyzi: „Csodálatos a szád”. Majd azonnal, mintha mi se történt volna, folytatja, ahol abbahagyta, de a csaj persze belepirul a bókba. Ha azt hiszitek, hogy ezt könnyű rezzenéstelen arccal előadni egy első randi közepén, akkor nagyot tévedtek. Viszont ha sikerül, akkor a hatás garantált.

A másik nagyon fontos dolog, ami kiderül a történetből, hogy teljesen mindegy, egy nőnek mennyi dolga van, mennyire elfoglalt, ha igazán vonzódik hozzád, érez irántad valamit, akkor találkozni akar veled, és tűzön-vízen keresztül megoldja. Nem számít, ha élete legfontosabb vizsgájára készül, nem érdekes, ha mellette folyamatosan dolgozik, akkor is fennmarad hajnali 4-ig, hogy megvárja a hívásodat, elutazik pár száz kilométert, csak hogy veled tölthessen egy éjszakát. Sok bizonytalan szerelmesnek lehet ez tanulságos és persze egyben fájdalmas lecke egy életre, de attól még igaz.

Maga a film 5.6 ponton áll jelenleg az IMDB-n, ami nagyjából reális. Elvégre nem lehet minden egyes film, ami meghatározza az életünket, remekmű is egyben. A párizsi diáklány meg aztán különösen sok értelemben nem az. Kezdjük ott, hogy a rendező-főszereplőnő-zeneszerző szentháromság, no meg a hasonló műfaj miatt sokan hajlamosak a Házibuli harmadik részének tekinteni A párizsi diáklányt. Nem mondom, hogy a Házibuli a filmkészítés csúcsa, de ennél azért jóval viccesebb, aranyosabb, szórakoztatóbb, de talán még mélyebb is.

Bármennyire fájdalmas leírni, attól még igaz: A párizsi diáklány számos sebből vérzik. Alapvetően nem nagyon beszélhetünk történetről, a készítőknek volt két érdekes karakterük: a szenvedélyes, céltudatos, határozott, heves bölcsészlány és a laza, nemtörődöm, tesze-tosza zenész srác, és köréjük szőtték a filmet. Történet leginkább csak klisék formájában érhető néhol tetten, a már jól megszokott, félreértésből eredő vitától kezdve a legrosszabb amerikai filmes hagyományokat ápoló, ide nem illő, ráadásképpen nagyon nyálas, végső, nyilvános beszédig.

És ha már szóba került a nyálasság, nem mehetünk el szó nélkül a zene mellett sem. Az egyébként kiváló Vladimir Cosma által szerzett You Call It Love című betétdal sajnos nem az a melankolikus nóta, ami gyerekkoromból rémlett, hanem alattomos módon a füledbe mászó popgagyi, amit még rendesen elfelejteni se lehet. A mondanivalóval kapcsolatban szintén akadnak kifogásaim, például ki sem derül, hogy a főhősnőnk életének nagy vizsgája sikerült-e egyáltalán. Az, amire az egész életét feltette, és amitől a sorsa függ. Csak annyit tudunk meg, hogy újra összejön a csávóval. Mert csak a szerelem, csak a romantika számít!

Az sem világos, hogy kit szántak a film célcsoportjának, de talán még a műfaj sem egyértelmű. Odáig oké, hogy romantikus, de micsoda? Drámának nem elég mély, és ugyan akadnak jó poénok, de vígjátéknak nem elég vicces. A célcsoport ebből adódóan a nők lehetnének, de őket finoman fogalmazva nem tünteti fel túl jó színben a történet; itt minden nő csapodár, féltékeny, szeszélyes, ráadásul olyan beszólásokat hallhatunk, hogy „igazi egyéniség, ami egy férfinak nem árt, de egy nőnél nagy hátrány”. Amúgy bírom, hogy a francia filmekben milyen könnyen túl tudnak lendülni egy-egy megcsaláson.

Az ncore-on „állítólag” van egy ilyen komment A párizsi diáklányról: „Sophie Marceau nagyon szép. Más említésre méltót nem tudok a filmről mondani.” És azt kell mondjam, hogy igaza van az illetőnek, ez a mozi csak úgy fürdik Sophie Marceau földöntúli szépségében, talán ez az erény úgy ahogy, de kiemeli a középszerből, mert túl sok  említésre méltó dolog nem történik benne. A film pont olyan végtelenül banális, mint amilyen maga az élet. Ennek azonban meglehet a maga hangulata, ugyanis egyszeri kikapcsolódásként megfelelhet ez a mozi, különösen Sophie Marceau-rajongóknak, de ők már remélhetőleg látták amúgy is.

Nem jártam még Párizsban, de a filmek alapján engem mindig is egy kicsit Budapestre emlékeztetett. A párizsi diáklány pedig nemcsak gyerekkor emlékét hozza elő bennem, vagy a kamaszkori próbálkozásokat, de egyben egy olyan élet illúzióját, amely sosem teljesülhetett. Végül egy idézet idézete a vérciki vizsgajelenetből:

„Minden férfi hazug, öntelt, képmutató, csapodár, álszent, gőgös, gyáva, hitvány és galád;
minden nő hűtlen, hiú, rendkívül ravasz,kiváncsi és romlott; mégis egyetlen dolog van a világon, ilyen szent és magasztos: ennek a két tökéletlen lénynek az összetartozása."

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!