Akkor most tisztázzunk valamit egyszer s mindenkorra. Ez a Kojot, nem az a Kojot! Ami szintén egy magyar film, de míg az élőszereplős, ez rajzolt. És amíg az az elmúlt tíz év egyik legjobb magyar alkotása, addig Gauder Áron filmje... na ez az, amit megtudsz a Tovább után!
Egy valamit már most elmondhatok. A Műanyag égbolthoz képest ennek a filmnek legalább tetszettek a rajzai. Pedig Gauder előző és egyben legelső munkájától, a legendás Nyóckertől a falra másztam. A két rajzfilm között fájdalmasan feszülő húsz év azonban nem telt el hiába, hol vagyunk már a South Park koppintástól? A Kojot minden képkockájára élvezet ránézni, tele van élettel, harsány, teli színekkel, kicsit képregényes vonalvezetése még frissnek és üdének is hathat ebben a CGI dömpingben, ami Hollywoodból ránkzúdul. Nem véletlenül szórták meg Annecyban és ezután a zajos siker után teljesen biztos volt, hogy a kétévente megrendezésre kerülő KAFF legnagyobb attrakciójává válik, és hozzávágnak minden díjat, amit csak tudnak. Hozzáteszem, eléggé megérdemelten.
Az már egyéni preferencia, hogy bár a magyar és az indián néplélek akár fogalmazhatunk így is testvérlélek, mégis ott az égető kérdés, mennyire van hozzájuk közünk, ugyan mit tudunk mi róluk, és ha már teremtéstörténet miért nem a magyarságról szól Gauder filmje? Persze nem kötelező minden magyar filmnek a magyarságról szólnia, és előző alkotása nagyon is magyar volt, és a magyaroknak szólt - vagy fogalmazzunk így: a budapestieknek -, de mégis úgy álltam fel a film után, hogy tök jó, meg minden, de miért nem az ősmagyarokkal csinálta meg mindezt? Elvégre egyre többen fordulnak a nomadizálás felé, keresik szittya gyökereinket, ami a globalizáció minden áldása mellett egy kedvező alternatívát kínál. A hagyományőrzés, a népviselet, a néptánc szinte reneszánszát éli az országban és még csak nem is kell hozzá magyarkodónak, meg mély magyarnak, vagy ultrajobbosnak születni. De az biztos, hogy ha ezzel foglalkozik a film, csomó bélyeget rásütnek, míg az indiánokat most valljuk be, kik azok, akik nem szeretik? Mármint a jenkiken kívül.
Így viszont be kell érnünk egy meglehetősen vontatott teremtéstörténettel, ami különösen azok számára lesz unalmas, akik még olvasták a Nagy Indiánkönyvet, ne adj isten falták May Károly írásait. Elég sok minden visszaköszön ezekből a művekből, és nem is nagyon ad mást egy tanítómesénél; így képzelték el a világ felépítését az indiánok. Velük párhuzamosan, és kissé összecsapva megjelenik a nyugati társadalom, amely megszakította a harmóniát és az együttélést a természettel, legalábbis, ha nem tudja azt kizsákmányolni. Ez a szál viszont szerintem teljesen feleslegesen került a filmbe, és néha kifejezetten kilóg a megoldásaival, sőt mintha egy teljesen más filmből került volna ide, groteszk, és komolyanvehetetlen figurákat mozgat. Ugyanakkor ennek a szálnak köszönhető az egyik legötletesebb vizuális megvalósítás, amit valaha rajzfilmben láttam.
Valamint nekem egyre inkább úgy tűnt a tanmese azt szeretné bebizonyítani, hogy az indiánok békés, természet tisztelő élete a helyes, követendő út, s közben mégis lépten nyomon azt látjuk, ez a teremtés legalább annyira defektes, mint ami a nyugati embert a földre álmodta. Itt is mindenki gyilkolni meg szaporodni akar, meg leginkább egymást megenni. Kojot ugyan megfeleltethető az örök bajkeverő lények archetípusának, a teremtővel haragosan bajszot összeakasztó, cselszövő lények népes táborába örök bérletet igénylő, lázadó entitásnak, lásd még Lucifer, Loki, Marduk és Sempely-Sompoly nagy Sompolygó. De tőlük megkülönbözteti, hogy szegénykémnek nem sok ész jutott. Minden egyes bajkeverése egy életébe kerül. Szóval valójában nem sok vizet zavarhatott annak idején.
Ez elvezet a következő problémához. A Kojot négy lelkében nincsenek azonosulható, vagy akárcsak szerethető alakok. Van az Ádám-Éva mintájára megalkotott emberpár, a látszólagos teremtő, Az öreg indián, és a folyton valami aljasságban sántikáló Kojot, aki az átlátszó hazugságaival, meg a sete-suta próbálkozásaival inkább afféle piti, útszéli csirkefogónak, vagy esetünkben kacsafogónak tűnik. És amíg a film rájuk fókuszál, sok egyéb karakterről, akiket egész jól felvezet, nagyvonalúan megfeledkezik. Lásd a mosómedve, akiből afféle vicces mellékszereplőt akartak faragni, és a film második felére teljesen belesikkad a masszába. De ilyen a sas, a kacsa, vagy akár a villám alakja -, egyedül a bölény kapta meg a maga nagy jelenetét.
Ha most ehhez hozzáveszem, hogy a film sokkal izgalmasabban, a jelenünkben kezdődik, csak sajnos öt perc után világossá válik, hogy csupán a keretet adja, meg az indokot, hogy megismerjük az indiánok teremtésmítoszát, - ami azért valljuk be sok helyen ugyanaz mint a görög, a zsidó, vagy akár a viking eredettörténet - akkor a helyzet sokkal súlyosabb. Gauder nyolc éven át készített rajzfilmje ugyanis ahelyett, hogy valóban a természetvédelemről mesélne, valójában megelégszik egy tucatnyiszor elregélt mondavilággal, bár kétségtelen, hogy azt legalább stílusosan teszi.
A filmet a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál keretein belül tekintettem meg
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
