Érdekes film volt ez Woody Allentől. Az egyik fele egy tipikus woodyallenes poénkodós szerelmi sztori, a másik pedig tulajdonképpen a Match Point előfutárának tekinthető. A két film közti legnagyobb különbség az, hogy a Match Point sokkal drámaibb hatást kelt, és inkább magára a bűnre helyezi a hangsúlyt, itt pedig a bűnbánatra, illetve annak feldolgozására. Ami közös az az, hogy a gyilkos mindkét esetben megússza, én meg komolyan kezdek gyanakodni Woody-ra, hogy nála ez vajon miért visszatérő motívum?

A másik szálban nincs igazán semmi plusz, de valahogy középszerű módon ugyan, de szórakoztatóbb volt, mint a gyilkosos rész. Martin Landau egyébként egész kiválóan alakít, a forgatókönyv pedig szépen, teljesen logikusan van felépítve. A két sztoriban egyébként nincs túl sok közös vonás, szerintem Allennek csak simán volt két filmötlete, és rájött, hogy külón-külön egyik sem elég egy teljes játékidőre. Állítólag egyébként a film ráeső felével olyan szinten nem volt megelégedve, hogy rengeteg mindent újravágott, meg újraforgatott. Martin Landau szála ezzel szemben nagyon egyszerű és nagyon letisztult. A végső beszélgetés pedig eléggé ütős, ahogy Landau elmeséli, hogyan sikerült majdnem teljesen elaltatnia a lelkiismeretét és a bűntudatát. És az a legfélelmetesebb ebben, hogy érezzük, ez mennyire reális.