Bepótoltam legnagyobb hiányosságomat. Éreztem, hogy napról napra egyre cikibb és gázabb lesz, hogy nem láttam Bacsó Péter A tanúját. Bevallom őszintén, a végére már egy kis dac is bekerült, hogy csak azért se nézem meg. De hát nem vagyok a magam ellensége, úgyhogy ez a nap is eljött, most már én is láttam A tanút.

Mindig olyan szívmelengető érzés számomra olyan magyar filmet látni, ami jó. Talán tényleg csak a sok gagyi szar miatt van bennem egy alapvető ellenérzés hazánk mozijaival kapcsolatban, de kétségtelenül ennek köszönhető ez a kellemes állapot is, amikor elindítok egy jó magyar filmet. Amiben ismerős figurák, ismerős hangon beszélnek, és úgy minden rendben van.

A tanút nem igazán értem, hogy készülhetett egyáltalán el ’69-ben. Az egyértelmű, hogy betiltották, de a dobozig is el kellett jutni valahogyan. Talán az elvtársak ennyire humorosan fogták már fel a dolgokat?

A tanú egyébként tényleg vicces. Szellemes az elejétől a végéig, a szituációktól kezdve a párbeszédeken át mindenig. Igazi szatíra, amely remekül mutat görbe tükröt egy alapjaiban romlott rendszernek, olyan ellenállhatatlan humorral, hogy igazán még a komcsik se haragudhattak érte. A film legfőbb erőssége a forgatókönyv, erről tanúskodik (érted TANÚskodik) a rengeteg szállóige, amelyek azóta a köztudat részeivé váltak, és azok is nap mint nap idézgetik, akik sose látták ezt a mozit. A színészek szintén kiválóak Kállai Ferenc lényegében eggyé válik ezzel a figurával, Őze Lajos pedig kétségtelenül a magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb karakterévé vált. Monori Lilibe pedig kis híján szerelmes lettem.

Szóval jó film A tanú, tényleg szórakoztató és tanulságos. Egyetlen hátránya, hogy kell némi aggyal, történelmi ismeretekkel, és minimális intelligenciával rendelkezni ahhoz, hogy az ember igazán élvezni tudja.