Folytatom a klasszikus magyar filmek megtekintését, de legnagyobb sajnálatomra nem folytathatom a filmek dicséretét. Ugyanis az Isten hozta, őrnagy úr! a csodálatos rendező (Fábri Zoltán), a fantasztikus színészek (Sinkovits és Latinovits) és a remek alapanyag (Örkény) ellenére sem igazán jó.

 

Pedig olyan jól kezdődik: Darvas Iván narrációja vázolja fel nekünk kellően szellemesen az alaphelyzetet. A rendezői megoldások amúgy végig kiválóak a filmben, Fábri humorosan és eredetien használja a vágástechnikát, illetve a gyorsításokat, amiket később Tímár Péter is ellopott. A színészekre szintén nem lehet panasz: nagy átéléssel és kellően viccesen, de sosem idétlenül ábrázolják a maguk karakterét. A két főszereplőről csak jókat-szépeket lehet elmondani, bár kétségtelen, hogy Latinovitsnak jóval hálásabb szerep jutott, így Sinkovits kevésbé tudott kibontakozni. A mellékszereplők szintén a helyükön vannak: Venczel Vera imádnivaló, Fónay Márta pedig groteszk módon hiteles. A film egyértelmű mondanivalója is kibontakozik előttünk (talán kicsit túl direkt módon is, lásd feliratok), a zsarnokság természete, és az emberi mivoltunk megőrzése, mindezt némi humorral és tragédiával ötvözve.

 

Akkor mégis, hogy lehet az, hogy mégsem igazán jó az Isten hozta, őrnagy úr? Eredetileg ugyanis egy novellából készült, a film maga pedig 96 perces. Így nem tűnik soknak, de nekem elhihetitek, hogy rengeteg. Egy 60 perces tévéfilmként tényleg zseniális lehetett volna, hisz rengeteg nagyszerű eleme van, ami simán elvinné a hátán. De 96 percre ez a sztori egyszerűen kevés, és ez nem tudható be a megváltozott igényeknek, és a mai pergő stílushoz szokott szememnek sem. Ugyanis a film nagyon erősen indul, teljesen humorosan, de idővel egyre inkább fárasztóvá és önismétlővé válik, amitől sokkal lassabban telik az idő. Lehet, hogy a rendezőnek ez volt a szándéka, hogy mi is olyan rosszul érezzük magunkat, mint Tóték, de ezért igazán kár volt.