A főcímben egy felkötözött férfi üvölt, miközben halálra szurkálják késekkel, alatta pedig valami félelmetesnek tűnni akaró hang beszél vérről, meg színekről. Aztán elkezdődik a film kellemes zenével, szép fényképezéssel, úgyhogy gondoltam, az olaszok megint lépnek egy szintet a giallotól, és most ez valami igazán beteg lesz.

Nem lett. A főhős festőnket nincs miért megkedvelnünk, nincs miért együtt éreznünk vele, nem tudunk izgulni érte. Egy végtelenül jelentéktelen figura alakítja, említésre sem méltó színészi teljesítménnyel. Ez persze még nem feltétlenül jelentene gondot, lehetne mivel kompenzálni ezt, pláne egy giallo-ban, például egy nyomozós szállal. Sajnos azonban ennek előfeltétele az, hogy érdekes legyen a rejtély, amit itt sajnos nem kapunk meg. Egy ember kiesik egy ablakon, az őrült festő pedig eltűnt. Na de még ez sem feltétlenül katasztrófa, jó kis gyilkossági jelenetekkel fel lehet dobni még egy ilyen unalmas sztorit is. A főcímet leszámítva az egész filmben egyetlen ember hal meg, egészen a végkifejletig. De ugye olasz filmről beszélünk a '70-es évekből, tutira kell, hogy legyen minimum egy lélegzetelállítóan gyönyörű nő, aki teljes szépségében megmutatja magát nekünk valamilyen érzéki, erotikus jelenet formájában. Hát ne is álmodozzatok róla, itt ilyet nem kaptok!

El nem tudom nektek mondani, mennyire untam ezt a filmet, a 106 perces játékidő végtelenbe nyúlóan hosszúnak tűnt, egy legyőzhetetlen akadálynak, miközben végig erőszakoltam magamat, hogy ne aludjak el, mert akkor holnap kell folytatni ezt a szart, és jobb minél előbb túl lenni rajta. Aztán ahogy gyötrelmesen lassan vánszorogtak a percek, valahogy elértünk a hülye végkifejlethez. Kicsit úgy éreztem magam az utolsó 15 percben, mint Nicolas Cage a Nextben, amikor mindent előre látott. Ez nagyon fárasztó képesség, bizonyos hollywoodi műfajfilmeknél elő szokott fordulni, de én pont azért nézek régi, európai alkotásokat, mert valami különlegességre vágyok. Na a végső, nagy csavar formájában ezt megkapom: most ez a csavar akkora egy képtelen, hihetetlen baromság, amin először meglepődsz, aztán csak röhögsz, ahelyett, hogy döbbenten ülnél.

Az imdb-n a giallokhoz képest meglepően magas a pontszáma, jó kritikákat is lehet olvasni róla magyarul, úgy látszik a sznobság virágzik. Azt mondják minimalista film: erre azt mondom, nézzék meg Melville A szamuráját! Az minimalista, de mégis élvezetes, szórakoztató, érdekes, hangulatos, és valódi remekmű. Ez valami olyasmi próbált lenni, mint a korábban tárgyalt Perfume of the Lady in Black. Csak az a különbség, hogy az nem volt ennyire elképesztően unalmas, és ott a végső csavar valóban ütött. Ha giallokat szándékoztok nézni, ezt mindenképpen hagyjátok ki, bárhol bármennyire is ajánlják, az általam látottak közül egyértelműen a műfaj mélypontja.