"Nem a munkád vagy... és nem is a bankbetéted! Nem a kocsid vagy és nem a tárcád tartalma! Nem egy menő ruha vagy! Egy bohóckodó ganajkupac vagy a világban!"

A Harcosok klubja az első pillanattól magával ragadja a nézőt, ahogyan a Dust Brothers kőkemény zenéjére száguldunk az idegpályákon keresztül, mígnem elérkezünk a szájba dugott pisztolyig. A következő meghökkentő képsorra sem kell sokat várni, amiben az unottan narráló Edward Norton Meat Loaf csöcsei közé dugja a fejét. Azt hiszem, ezt nevezik valahogy úgy, hogy erős kezdés…

Pedig a lényeg még csak ezután jön, ahogy inszomniás főhősünk folytatja nekünk a narrációját, és bemutatja a fogyasztói társadalom maró kritikáját. Ahogy undorító munkát végez öltönyös rabszolgaként, és kényszeresen vásárolgat magának mindent, amire valójában nincsen semmi szüksége. Egy olyan világban, ahol az emberekre csak és kizárólag akkor figyelnek oda, ha már haldokolnak. A csoportterápiás jelenetek elképesztően nyomasztóak, de a film már eddig is túl sokat mutatott ahhoz, hogy pusztán ennyi legyen a téma. 

Tyler Durden megjelenésével teljesen új színt visz az egész történetbe. A rendező a tudatalattinkba már háromszor bevillantotta egy képkockányira az alakját, mire megjelenik tényleges, „testi” valójában. Brad Pitt és Edward Norton a filmtörténelem egyik legütősebb párosa, Norton elképesztő hitelességgel alakítja a Narrátort, és a jóval visszafogottabb szerep ellenére sem sikerül Pitt extravagáns karakterének elnyomnia őt. Tyler Durden öltözködése, egyedi világlátása, karizmája és intelligenciája révén tökéletesen olyan, mint amit egy ilyen karakter megkíván magának. Nem csoda ezek után, hogy Brad Pitt életének talán leginkább emblematikus szerepévé vált. Helena Bonham Carter karakterének már jóval kevesebb játékidő jutott, de Tim Burton elbűvölően furcsa feleségénél egyszerűen nem létezik jobb Marla Singer.

A mozi legnagyobb erőssége azonban az elképesztően erős forgatókönyvben rejlik, mely Chuck Palahniuk nem túl ismert regénye alapján készült. Ez a történet pedig olyan elementárisan dühös, amennyire csak el tudjátok képzelni. Miután megnézed ezt a filmet, a tehetetlen düh érzésével fogsz felállni, és úgy fogod érezni magad, hogy legszívesebben most azonnal pofán vágnál valakit, csak azért, hogy levezesd a feszültséget, és egy kicsit feljebb menjen az adrenalinszinted. És jogosan lehetünk dühösek, hisz egy olyan korban élünk, amelyben már elvesztettük emberi mivoltunkat, és fogyasztókká silányultunk. Ami pedig a legrosszabb az egészben, hogy a Harcosok klubja nem mutat be nekünk semmilyen alternatívát, vagy menekülési útvonalat, hisz egyértelműen elítéli a történet végére elharapózó anarchista terrorizmust.

Ez a mozi nem akar finom eszközökkel élni, Brad Pitt karakterén keresztül mindent belemond egyenesen a pofánkba, hogy mindenki tökéletesen megértse, miről is van itt szó. És mint az Amerikai szépség, úgy ez a film is nagyon ráérzett valamire 1999-ben, csak a Harcosok klubjában kb 15 évvel fiatalabb a főhős. Valami olyasmire, ami elveszett, de ez egy sokkal-sokkal pesszimistább film, nincsen megváltás, vagy feloldozás, és egyáltalán nincs semmiféle kiút a rendszerből. Hogy mindezt a teljes reménytelenséget lenyomják a torkunkon, cserébe valami elképesztően jól megírt szövegeket hallhatunk a filmben, amelyek fájóan igazak és kíméletlen éleslátásról tesznek tanúbizonyságot. 

Megszámlálhatatlan elgondolkodtató jelenetet láthatunk a filmben, de a Harcosok klubja nem nélkülözi a humort sem, amely a legszélsőségesebb skálákon mozog: a sima gyerekes csínytevésektől kezdve (idegen emberek lelocsolása), a verbális poénokon át (alsó tagozatos korom óta nem keféltem ilyen jót), a finom önirónián keresztül ( a Narrátor megemlíti, hogy mennyire lenézi a kondizókat, de a következő jelenetben egyből látjuk Brad Pitt tökéletesen kidolgozott, meztelen felsőtestét), egészen a kifejezetten filmes poénokig („áh, flashback-humor”). A szappankészítés módja pedig nem csak elképesztően cinikus, de tökéletesen magában foglalja a társadalomkritikai vonalat. 

Egy ennyire erős forgatókönyv végére már csak egy hatalmas csavarra van szükség, amitől teljesen átértékelhetünk mindent, amit korábban láttunk. Ezt a bizonyos csavart azóta rengeteg film lenyúlta, de akkorát sohasem ütött, mint ebben a moziban. Így, hogy nem először láttam, tudtam figyelni a csavart megelőlegező utalásokra, ezeket pedig zseniálisan oldották meg a készítők, külön élvezet másodjára nézni a filmet, amikor az ember már tud figyelni ezekre az apróságokra, elsőre pedig teljesen lesokkolja ez a váratlan fordulat, hiába készítették elő tökéletesen.

Ezt az önmagában is megálló történetet, mely gyakorlatilag remek jelenetek és kreatív ötletek sorozatából áll, még megtámogatták egy nagyon erős vizuális háttérrel. Nem csak az egyképkockás bevillanásokról beszélek, vagy a kiváló kamerakezelésről, hanem leginkább arról, hogy milyen példa nélkül állóan intelligensen használták a számítógépes effektusokat. Nemcsak iszonyúan eredetiek és látványosak, de tökéletesen alárendelték mindezt a történetnek és a mondanivalónak. Ilyen már rögtön a főcím, de említhetném az IKEA katalóguslakást, vagy a lassított szexjelenetet is.

A rendező, David Fincher a Alien sorozat harmadik részével mutatkozott be, legendásan nehéz körülmények között, és nem is aratott egyértelmű sikert, majd három év múlva robbant csak be igazán egyedi sorozatgyilkos thrillerével, a Hetedikkel. Ezután következett a kevésbé briliáns, de korrekt Játsz/ma, ezt követően pedig tárgyalt filmünk, amely szintén nem aratott nagy sikert a mozivásznakon, bár lehet hogy nem bunyós moziként kellett volna hirdetni. Mindenesetre az évek során erényeinek megfelelően hatalmas kultuszfilmmé nőtte ki magát, amit ciki nem ismerni, és ezer helyen hivatkoznak rá azóta is. Fincher pedig az elkövetkező években a siker tekintetében egyre feljebb és feljebb emelkedett, míg a színvonal tekintetében egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, melynek eddigi mélypontja a hihetetlenül unalmas divatfilm, a Közösségi háló.

Magyarországon sem volt kiemelkedő siker a film, a kritikusoknak sem tetszett igazán, de ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább ismert lett itthon is. Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy a fogyasztói társadalmat mi még éppen csak kezdtük megízlelni 1999-ben, nem érthettük meg a főhőst, és nem érezhettük át az ő helyzetét úgy igazán, addig amíg el nem jött ide az a világ. Ma pedig már ki nem nézné végig kaján vigyorral az arcán, ahogy a Pixies zenéjére leomlanak a hitelintézetek egekbe szökő tornyai.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!