Eljutottunk már arra a pontra, hogy meg se próbáljuk a Rémálom sorozat egyes darabjait az elsőhöz viszonyítani. A negyedik felvonás pedig egyenesen folytatja a harmadik részt, így leginkább azzal lehetne összehasonlítani, és bár rengeteg, néhol igencsak jogos kritikát kapott, azért nem tartozik a menthetetlenül rossz kategóriába.

Rendezőnek felkérték a később akciófilmekkel befutott, kezdő Renny Harlint, akiről nehéz elképzelni, hogy ezután a mozi után közvetlenül rábízták a Die Hard 2-t. Harlinnak nem állt a rendelkezésére egy olyan viszonylag jó forgatókönyv, mint elődjének Chuck Russel-nak, ezért kénytelen volt saját ötleteket belevinni a film képi megvalósításába. Helyenként ez kifejezetten jól sikerült, egyenesen remek az a képsor, melyben az altatóval „megmérgezett” Kristen feje fölött köröz a kamera, vagy amikor a súlyzókon tükröződik Freddy alakja.

Harlinnak viszont kétségtelenül nincsen túl sok érzéke a horrorhoz, így a negyedik rész már végképp nem hátborzongató, vagy félelmetes, viszont a háromhoz hasonlóan ezúttal is nagy hangsúlyt fektettek a rémálom jelenetek ötletességére, Freddy ismét mindenkit nagyon egyedi és az adott karakterre jellemző módon végez. ki; ilyen szempontból a csúcspontnak talán a bogaraktól undorodó, kondis lány halála tekinthető, akit előbb a súlyzókkal szívat meg, aztán valami undorító rovarrá változtatja át, míg végül összenyomja. Ezzel szemben a karatés srác halála kifejezetten fantáziátlan és szánalmas.

Meg amúgy az egész forgatókönyvre jellemző az elkerülhetetlen erőltetettség, főleg ami a fantasy-szálat illeti, hogy ki kinek adja át az erejét, akinek ilyen, meg olyan ereje van, ami kellően zavarossá teszi a cselekményt, ráadásul mindennek tetejébe az egész nagyon durván logikátlan néha (például Kristen anyjának viselkedése erre nagyon jó példa). További probléma, hogy a halálnak egyszerűen semmi súlya nincs ebben a filmben: főhősnőnknek például megölik az összes barátját, köztük a legjobb barátnőjét, de még a testvérét is, még sincs az egésznek semmi hatása, nemhogy drámája. Azért ezzel eddig nem volt gond az előzményekben. Nyilván erről az is tehet, hogy nem sikerült túl megnyerő színészeket választani a negyedik részhez, karaktert írni nekik pedig pláne nem. Patricia Arquette-t például lecserélték Tuesday Knight-ra, aki a közelébe se ér, de a többi szereplőről se lehet sok jót mondani: van karatés fiú, van sportos fiú, van sportos lány, van furcsa lány, meg okos lány, a színészek rendkívül jellegtelenek, és jórészük kifejezetten unszimpatikus.

Ellenben Freddy, illetve Robert Englund csúcsformában van. Sokan azt rótták fel ennek a negyedik résznek, hogy túl komolytalanná vált a hangvétel és a főgonosz figurája. Teljesen igazuk is van, de ennek a mozinak éppen ez a legszórakoztatóbb pontja. Már a legelején jelzik nekünk, hogy itt nem lesz komolykodás, Freddy ugyanis úgy támad fel, hogy egy Jason (!) nevű kutya lehugyozza a sírját. Most őszintén, ezek után mit is várhatunk? Freddy napszemüvegben pózol, egy emlékezetes jelenetben „lélekpizzát” zabál, és ezúttal tényleg mindenre van valamilyen találó beszólása. Az Álmok urában nem bolygatják egy másodpercre sem Freddy múltját, megelégednek azzal, hogy jön, lát és gyilkol. Viszont amennyire ügyesen kitalálták a harmadik részben, hogy mivel lehetne legyőzni, ezúttal legalább annyira értelmetlen, és légből kapott az egész. A trükkmestereknek viszont jár a dicséret Freddy haláláért, ugyanis még így is rendkívül undorítóra és groteszkre sikeredett ez a jelenet.

A zenék terén nagyon rendben van a negyedik epizód, tudniillik rájöttek végre a készítők is, hogy Charles Bernstein eredeti témájának milyen hátborzongató ereje van, így gyakran használják a játékidő során. Rengeteg betétdal hangzik el a filmben, melyeknek köszönhetően az összes rész közül egyértelműen ez közvetíti nekünk leginkább a ’80-as évek hangulatát. Meg az a mára már akaratlanul is nevetségessé váló jelenet, melyben főhősnőnk Rambo mintájára készül a Freddy elleni végső küzdelemre.

A Rémálom sorozat negyedik része volt az utolsó, melyhez még a VICO rendelt szinkront, így ebben az esetben is ezzel néztem meg a filmet. Le is vonhatjuk a nagy tanulságot, hogy egy szinkron színvonalát nem az határozza meg, hogy régi, vagy új, de még csak nem is a megrendelő (VICO), hanem az igényesség. A Rémálom első két részének szinkronja egyaránt remek munkák, mivel a Magyar Szinkron- és Videovállalat műtermeiben készültek. Hatalmas színvonal különbség fedezhető fel a harmadik-negyedik epizód szinkronjaival, melyeket szintén a VICO rendelt meg, de ezúttal Demjén Imre Vállalkozásában dobták össze őket. Nyilván ennek köszönhető, hogy inkább tekinthetőek olcsó fércmunkáknak, hiába ezek az eredeti szinkronok. Kis utánajárás után kiderült, hogy ez a cég a ’90-es években szorosan együttműködött a VICO-val, rengeteg filmjük magyarításáért ők a felelősek, például a Texasi láncfűrészes mészárlás 2-ért, amely szintén egy rendkívül pocsék munka, akár a színészi játékot, akár a fordítást, akár a technikai szempontokat nézzük. Még egy kis utánajárás, és az is kiderült, hogy Demjén Imre ma szinkronképző iskolát vezet. Mielőtt bárki befizetné nekik a busás tandíjat, leültetném valamelyik általuk összehányt szinkron elé, majd a végén feltenném a kérdést, hogy „Biztos akarod?”

De mitől is olyan pocsék ez a szinkron? A szövegek magyartalanok, teljesen nélkülözik mindenféle humort, a színészek bármiféle átérzés nélkül mormolják a szövegeket, a hangeffekteket gyakorlatilag nem is lehet hallani, Kristent pedig valamilyen érthetetlen oknál fogva folyamatosan, és következetesen Kristonnak szólítják. A mozi közepén egyszer csak váratlanul felcsendül az előző rész betétdala, a Dream Warriors, ami bár remek nóta, de az eredeti angolban nyoma sincs. Egyetlen erénye van ennek a szinkronváltozatnak, ez pedig nem más, mint Gruber Hugó, aki Freddy magyar hangjaként rendkívül gonosz, nagyon könnyed és kifejezetten karizmatikus, így ő válik a pengekesztyűs éjjeli rém talán legjobb magyar változatává.

Sajnos azonban a későbbi (a tv-ben vetített, és a dvd-n is ezzel adták ki) Videovox stúdióban készült szinkronnal sem járunk sokkal jobban. Ugyan a technikai része ennek már teljesen rendben van, a szerepeket pedig a már ezerszer hallott, szokásos magyar tinihangok (Csőre Gábor, Markovics Tamás) adják, de például Dögei Éva rikácsolása egyáltalán nem illik Lisa Wilcox visszafogottságához, és kifejezetten idegesítő. Freddy magyar hangja ebben a verzióban Harsányi Gábor, aki alapvetően nem lenne rossz választás, de az eredeti is éppen elég komolytalan, anélkül is, hogy ő még rátenne egy lapáttal.

Ebben az esetben tehát egyértelműen az eredeti hang mellett vagyok, úgy sem lesz igazán jó ez a mozi, de legalább nem csökken az élvezeti értéke.

Az Álmok ura mindent összevetve egy elég ellentmondásos film, amely nagyon sokáig a sorozat legsikeresebb epizódjának bizonyult anyagilag, és helyenként valóban rendkívül szórakoztató, de máshol legalább ennyire zavaros, illetve logikátlan. Az átlag slasher sorozatokból azonban egyértelműen kiemelkedik még így is a Rémálom az Elm utcában, méghozzá Freddy egyéniségének, és a rendkívül kreatív álomjeleneteknek köszönhetően.