Ez már nagy kedvenc volt, többször is végigperdült naponta a videónkban. Amikor 11-12 évvel ezelőtt újra megnéztem, akkor sem okozott csalódást, tehát erre a filmre oda kellett figyelni. Van Damme itt játszik először főszerepet, ráadásul a film igaz történet alapján készült. A híres-hírhedt, B filmeket gyártó, Cannon Group stúdió állt a Véres játék mögött, és valamiért évekig dobozban maradt, mert annyira rossznak találták, hogy nem akarták bemutatni. Ez számomra teljesen érthetetlen, pláne hogy szinte mindegyik Cannon-os ’remekmű’ amit eddig láttam, kategóriákkal rosszabb volt ennél. Később mikor a mozikban mégis elkezdték forgalmazni, nem bukott ugyan meg, de nem is aratott hatalmas sikert. Ez csak később, videón következett be.

A véres játék maga egy Kumite nevezetű illegális harcművészeti verseny, ahol nem igazán vannak szabályok, még gyilkolni is lehet. A film elején jó kis zene kíséretében mutatják be a karakteresebb versenyzőket. Maga a zene nagyon jól sikerült, nem csak a tipikus ’80-as évek feelinget erősíti meg a betétdalokkal, hanem a rengeteg küzdőjelenet aláfestései is adnak egyfajta ritmust az egésznek. Van Damme flashbackjei sem lennének fele ilyen hatásosak, ha nem hallanánk közben a kísérőzenét. A szokásos kiképzést egyébként elég gyorsan lezavarják, és nem csak időhúzásra jó, később tényleg lesz jelentősége annak, hogy miket tanult. A szétfeszítős spárgás jelenet pedig nagyon kegyetlen. Később ez a meditáció, meg spárgázás elég hamar irónia tárgyává válik, köszönhetően a főhős vicces haverjának, aki szintén egy remek színfolt, na nem mintha olyan jók lennének a poénjai, de ha nem lenne, hiányolnánk. 

Ha már a karaktereknél tartunk, meg kell említeni a már Bruce Lee-val is forgató Bolo Yeung-ot, aki főgonoszként látható. Nincs sok dolga, már a fizimiskájából kitűnik, hogy ő a félelmetes ellenség, amire még rá is tesz egy lapáttal felesleges brutalitása és kegyetlensége. Mégsem állítják be legyőzhetetlennek; a végső küzdelemben ugyanis csalni próbál, mert fél főhősünktől. Ez nekem mindig nagyon tetszett, gyűlöltem, ha legyőzhetetlennek állították be a gonoszt, hisz úgyis mindenki tudja, hogy veszíteni fog. A film további nagy erénye, hogy a játékidő majdnem fele ötletes és látványos küzdelmekből áll. És ezek nem válnak egy pillanatra sem unalmassá, végig követhetőek, intenzívek, durvák, tehát minden, ami kell. A film gyenge pontját éppen azok a részek adják, melyekben próbálnak valami sztorit ránk erőltetni. Ilyen a halvány romantikus szál a tipikus, szőke cicababával, amiért nem haragszom, de ilyen a szintén gyenge bosszúmotívum, amit a Rocky 4-ből vettek át (lásd még kamerabeállítások és flashbackek). Mivel hősünk barátja nem hal meg, és nem is régóta ismerik egymást ezért egyszerűen nincs az egésznek semmi jelentősége. A végén pedig kifejezetten vicces, ahogy szerelmet vallanak egymásnak. Ugyanilyen sztoripótléknak szánták a Van Damme-ot üldöző két katonát (egyikük a fiatal Forest Whitaker), ami még egy későbbi filmben is fel fog bukkani, itt egy burleszkszerű üldözést köszönhetünk nekik, amire abszolút nem emlékeztem.

Már említettem pozitívumként a filmet belengő, tipikus ’80-as évek feelinget, ami a vicces gatyáktól kezdve az ősrégi videójátékokon, és a betétdalokon át egészen a funkciótlan férfisegg jelenetig terjed. Van Damme ebben a filmben is tud néha egész vicces fejeket vágni, néha a műmacsó is előbukik belőle, de alapjaiban véve el lehet viselni. A Véres játék volt az első nagy filmje, és az egyik legjobb is.