Sacha Baron Cohen legújabb agymenése nem folytatja a Borat és a Brüno félig-meddig dokumentarista stílusát. Cohen ezúttal nem provokál civileket az utcán, nem szabadítja el metrón a csirkéket, hanem inkább egy Ali G-hez hasonló hagyományos, valamilyen szinten még történettel is rendelkező filmet tett le az asztalra.

Sokaknak emiatt akár csalódást is okozhat A diktátor, hiszen közel sem annyira formabontó, egyedi, felkavaró mint a korábbi mozik. Ha úgy tetszik, éppen úgy is fogalmazhatunk, hogy sokkal inkább nézőbarát. Azért megijedni nem kell, Cohen nem fogta túlságosan vissza magát, csak önmagához képest. Már amennyire egy levágott fejjel történő fellációt visszafogott lépésként lehet titulálni. De legalább nincs olyan jelenet, amelyben óriásvásznon kell végignéznünk két szőrös, anyaszült meztelen férfi birkózását, majd üldözését hosszú-hosszú, kínosabbnál kínosabb perceken keresztül. Én megértem, hogy ezeknek a jeleneteknek is megvan a maguk funkciója, de ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy nem nézem szívesen. Persze a poénok így is rengeteg, kicsit is prűdebb ember számára hihetetlenül ocsmánynak tűnhetnek, de ez már az ő problémájuk.

Aladeen diktátor humora pedig leginkább Boratéhoz hasonlít, így akár betudhatnánk önismétlésnek is. De mindezeket mégis könnyű szívvel hajlandóak vagyunk egy pillanat alatt megbocsájtani, mert A diktátor nagyon vicces. Ez pedig egy vígjátéknál nem éppen egy hátrány, az utóbbi időben pedig nagyítóval se lehet igazán jó komédiára akadni. Akármilyen visszataszító is helyenként a film, a helyzet az, hogy mégis ellenállhatatlanul humoros, végig lehet röhögni az egészet. A diktátor remekül kihasználja a helyzet-, és a jellemkomikumot, a remek beszólásokról nem is beszélve. Ha most esetleg fanyaloghatnak is néhányan a már megszokott és Cohen által megteremtett műfaj elhagyásáért, abban mégis biztos vagyok, hogy jónéhány beköpés kultikussá fog emelkedni az idők során. Mégis mindezek mellett a legviccesebbek számomra a sztárcameók voltak. Legyen szó pár másodpercről, egy percről, vagy csak egyetlen fotóról, nincs olyan, amelyik ne garantálná a röhögőgörcsöt. Mindemellett az sem elhanyagolható, hogy Cohen ezzel mennyire éles kritikát mond egész Hollywoodról, illetve a sztárvilágról. És az a legszebb, ahogy ezek a hírességek ehhez mind asszisztálnak, ezáltal nem kis öniróniáról téve tanúbizonyságot.

És az ilyen apróságok azok, melyekkel többé válik A diktátor egy átlagos vígjátéknál, anélkül hogy szarul kéne éreznünk magunkat a moziszékben ülve. A végső monológ a diktatúra és az amerikai demokrácia különbségeiről például valami egészen zseniális. Borzasztóan szomorú, hogy az amerikai társadalom visszáságairól mindig egy külföldinek (ez esetben angolnak) kell beszólnia, ugyanis ők ennyire nem érzik a problémákat. Mert azt nyilván mondanom sem kell, hogy akárcsak a Borat-ban úgy ezúttal sem csak a primitív, kultúrálatlan harmadik világbeli idióta kapja meg a magáét, hanem úgy nagyjából mindenki.

Mindent összevetve tutira nem A diktátor Cohen legeredetibb filmje, vagy a legemlékezetesebb, de az teljesen biztos, hogy a leginkább szórakoztató mind közül.