Meséltem már, hogy van nekem egy szigetecském? Valahol az isten háta mögött, nem nagy, de nem is olyan kicsi, hogy pár nap alatt fel lehessen térképezni minden titkát. Ide kerül mindenki előbb-utóbb, aki nagyon az agyamra megy – pár kommentelőnek már bérelt helye van, és egy egyszeri odautazásra szóló jegye. Eredetileg furmányosabban akartam megoldani az ottlét mizantrópiáját, de a Klei Entertainment sokkal kézenfekvőbb verzióval állt elő... És biztosíthatok mindenkit, hogy ezúttal a végeredmény haláli lesz.

Ugye, mindenkiben felmerült már legalább egyszer, hogy annyira elege van mindenből, hogy elköltözik egy lakatlan szigetre, és ott majd boldog lesz? No hát a Don't Starve kifejezetten nekik készült: véleményem szerint az első hét után mindenki sikítva menekülne egy ilyen szigetről, feltéve ha azt a hetet túléli. Ki mit csinálna egy szigeten? Sokat henyélne, napozna, fürödne és nem gondolna az urbanizáció átkaira, ugye? Se csekk, se adózás, se számlák, se nyafogó rokonok, idióta szomszédok, idegbeteg főnök és még sorolhatnám. Szerintem aki ebbe így gondol bele, az néha elpöttyint „ej, de szeretnék a középkorban élni" és hasonló baromságokat is. Mert tudod, mit csinálnál ezen a szigeten leginkább? Megdöglenél, de kurva gyorsan.

Szóval ott vagyunk a szigeten minden nélkül. Mi az első, amit csinálni kell? Mondjuk gondoskodni az élelemről. Milyen opciók közül választhatunk? Egyrészt gyűjthetünk bogyókat, gombákat, ami azért, ha otthon hagytuk a Kis növényhatározót, nem biztos, hogy olyan hű de jó ötlet. Marad a kettes verzió, valami halott állat után kell néznünk, lehetőleg úgy, hogy mi öljük meg, véreztessük és belezzük ki, pucoljuk meg, és ha mindez megvan, akkor királyok vagyunk. Mondjuk hemzsegnek a nyulak a szigeten, és viszonylag könnyen lehet őket elfogni, vagy becserkészhetünk pár madárkát, tojásért vagy húsért, esetleg horgászhatunk is, talán az a legkézenfekvőbb. Természetesen ekkor még csak húsunk van, ami ráadásul romlandó, és hűtőszekrényünk meg nincs, szóval csak annyit tároljunk, amit pár nap alatt felemésztünk.

Miután elvertük éhünket, eszkábáljunk egy fejszét, és irány a vadon, mert fát kell gyűjtenünk éjszakára, ugyanis akkor hideg van a csillagok alatt, még nyáron is, ráadásul sötét is, amiben a vadak szeretnek előmerészkedni, hogy meglátogassák az új lakót. TÉGED. Legyen szó pókról, ízeltlábúakról, nyálkás békákról, valamelyik az arcodon fog vizelni korán reggel. Ezenkívül a tábortűz azért is kell, hogy megsüsd, amit nappal fogtál, hiszen azért úgy némileg ízletesebb. Valamint egy fontos pszichológiai tulajdonsága is van, ugyanis az ember tök egyedül hajlamos begolyózni, hiszen nincs se tévé, se rádió, se internet, se egy kibaszott konnektor – hogy elejét vegyem az „és te melyik videojátékot/filmet vinnéd magaddal, ha egy lakatlan szigetre költöznél” folyvást felmerülő kérdésének –, de még térerő SE. A barátságos tűz tehát kell hajnalig, remélhetőleg gyűjtöttünk annyi fát, hogy a rönkök állják a sarat az éhes lángnyelvekkel szemben.

Ha túléltük az első éjszakát, akkor kijár egy kisebb vállveregetés. Mégsem vagyunk annyira elveszett emberkék. Indulhatunk is rögtön vadászni, fát gyűjteni, állatkákat gyilkolászni, hiszen a lendületből sosem szabad kiesni, így már délre végezhetünk is mindennel, és elkezdhetjük feltérképezni a szigetet, hátha találunk valami klassz helyet, ami közel van a parthoz, de árnyékos is, van fa, meg nyulakból jó sok, ami tökéletes egy hosszú távú szálláshely kialakításához.

Ugyanis tetszik vagy sem, rá kell ébredjünk, végső soron el kell kezdeni gazdálkodni, ha nem akarunk csömört kapni a hústól, és fel akarjuk dobni étrendünket néha napján kukoricával, sárgarépával, káposztával, ne adj isten egy kis... padlizsánnal, vagy tökkel. Ehhez csupán aktívan el kell zavarni a madarakat, és máris tengernyi magot tehetünk félre, majd bele a földbe. Sok munkát nem igényelnek, persze ha megtrágyázzuk őket, az sosem árt. Ez utóbbit lábas jószágoktól szerezhetünk be. Ha valami patás állatot találnánk, annak trágyája kiszárítva első osztályú fűtőanyag is. Ha már bátrabbak vagyunk, mehetünk nagyobb vadra, teszem azt vaddisznóra – ehhez nem árt egy körülményeinkhez képest viszonylag modernnek számító egyszerű lándzsa –, megpróbálhatjuk őket háziasítani is, és akkor megoldottuk a hús + trágya problematikáját jó időre. Közben rájövünk, hogy a békacomb se elvetendő, sőt elcsenhetjük a mézet a méhektől, ha pedig már nagy tapasztalatunk lesz, akkor saját kaptárt is eszkábálhatunk nekik.

Persze a természet már csak olyan, hogy mindig csinál valamit, nehogy véletlenül jól érezzük magunkat, például éppen fogyasztjuk békésen az aznapi elemózsiát, és akkor bumm, elkezd szakadni az eső. Amiben egyrészt megfázhatunk, másrészt szétázik mindenünk, valamint kialszik a tűz is. Erre mondják: csőstül jön a baj. Valami házikót kell építsünk, és jó lesz sietnünk vele, mert bizony hamarosan itt a tél, amikor SEMMI nem terem meg, a hőmérséklet pedig a béka segge alá csúszik. Mindenképpen ruhához is kell jussunk, mert az, amiben érkeztünk, ennyi idő alatt jó eséllyel széjjel szakadt a sok melóban. Az időközben arcunkra nőtt vastag szakállt most már ha tudnánk se akarnánk leborotválni, hiszen az is legalább melegít kicsit. Öltözzünk tehát jó melegen, és lehetőleg ne nagyon mozduljunk ki a vackunkból a tűz mellől, amit folyamatosan tápláljunk.

Ha voltunk olyan hülyék, hogy mindig a legközelebbi fát vágtuk ki, akkor az most megbosszulja magát, mert egyrészt messzebbre kell mennünk, másrészt lehettünk volna olyan előrelátóak, hogy ültetünk pár csemetét, amik majd szépen növésnek indulnak, hogy a fa sose fogyjon el. Ha pedig ezt mégis ügyesen megoldottuk, még mindig ott van az élelem problematikája. Nem terem semmi télen, se bogyó, se növény, csak az üregi nyulak húsára támaszkodhatunk, amit jobb híján szárítással konzerválhatunk pár hónap erejéig. De tartok tőle, a tél végére minden tartalékunkat felemésztjük majd, és az utolsó talált magokon fogunk acsarkodni néhány veszett mókussal.

S ha túléltük a telet, gratulálhatunk magunknak, kezdődik minden elölről, és egy újabb évvel kevesebbet kell leélnünk szánalmas kis életünkből, ami annyira lenézte civilizációnk mindennemű kényelmét, ahol a vadászat kimerült abban, hogy benéztünk a konyha hűtőjébe. Ha pedig elfogyott a kaja leugrottunk a sarki közértbe.

Nagyjából erről szól tehát a Klei játéka, és azt kell mondjam, a kevés hibája ellenére egy fantasztikus ötlet, zseniális megvalósítása 130 megabyteban!!!! Ítéletnapig eljátszhatunk vele, a vége csak rajtunk múlik – mármint, hogy meddig húzzuk a szigeten. Ráadásul, amint fentebb leírtam, az egy objektív játék, amiben nem igazán merészkedünk tiltott mocsarak közelébe – mik azok a csápok? megnézem közelebbről –, vagy nem próbáljuk elcsenni a Hosszúlábú Madár féltve őrzött tojását, arról már nem is beszélve, hogy a tíznaponta portyázó veszett kopók egyre agresszívebb falkában intéznek támadást, és elfújják a házunkat. Ezerféleképpen meghalhatunk ebben a játékban, és az utolsó, amitől tartanunk kell egy idő után, az az éhenhalás lesz. Például elég csak túlpakolni a tüzet, és máris magunkra gyújtottuk az egész erdőt. Ha bizonyos időközönként nem indulunk megtizedelni a pókokat, azok úgy elszaporodnak, hogy egy kisebb disznóhadsereg is kevés lesz a kiirtásukhoz, és ha nem építünk villámhárítót az első eső előtt, 90% a valószínűsége, hogy belénk csap a villám, vagy épp egy közeli fába, amitől ismételten leég az egész erdő.

Ráadásul ha ez nem lenne elég, folyamatosan figyelnünk kell a nappalok rövidülését és hosszabbodását. A szörnyek már alkonyattájt előmerészkednek vackukból, és ha nincs nálunk fényforrás, tuti ránk cuppannak. És nincs annál nagyobb gáz, mint ha egy szörny miatt nem érünk haza éjszakára. Ugyanis ha a játékban egyedül maradunk a sötétben, azonnal végünk, és kezdhetjük elölről az egészet. Ha sokat sebződünk, az életerőnk veszedelmesen közelít egy idő után a nullához, ami szintén a játék végét jelenti. Persze harchoz készíthetünk ilyen-olyan kezdetleges páncélt, sisakot, de csak olyasmit, amit a valóságban is meg tudna bárki építeni, pl, fából vagy csuhéjból. Ha az élelemről feledkezünk meg, a gyomor ikon kezd szűkülni, és ha eléri a zérót, szintén az életerőnk kezd zuhanni, szóval erre is figyelni kell.

Ha pedig az agy ikon kezd szűkülni, az bizony azt jelenti, kezdünk megőrülni szép lassan, amit minden olyan esemény súlyosbít, amely a komfortzónánk határán túl helyezkedik el. Pl. esik az eső a kobakunkra, vagy jön a sötét, és még nem vagyunk a jó meleg tűz mellett. Üldöznek a vérebek, pont akkor akartuk leborotválni a muflonokat amikor azok a párzási időszakban mindenkire támadnak. Nem beszélve a szörnyűséges Hosszúlábú Madár rémséges koppanó csőréről vagy a Dérszarvas tombolásáról, esetleg az Erdő megelevenedő szelleméről, aki egy idő után nagyon berág, ha túl sok fát vágunk ki. Ha ez az állapot nem változik – kezdetben elegendő néhány virágot leszedni, de huzamosabb kúrához nem árt valami szebb ruha, esetleg ha felfedezünk valami találmányt, vagy gyógyászati készítményt –, akkor egy idő után nagyon durván hallucinálni kezdünk. Először csak a tábortűz körül ólálkodó árnyékok szaporodnak el, majd már fényes nappal is folyvást olyasmiket látunk, amiket nem lenne szabad.

Amennyiben 30% alá esik a józan ítélőképességünk, akkor már nagyon visszafordítani sem lehet ezt az állapotot, mert az addig aranyos állatkák is átváltoznak szörnyekké, és a húsuk szörnyhús lesz, amit nem ehetünk meg, mert csak rontja a helyzetet. Ha pedig ennél is mélyebbre süllyedünk, az árnyékok és rémképek valósággá válnak, és ránk támadnak, ami ismételten pillanatokon belül elhozza a Game Overt.

Mi egy ilyen játék végső célja? Mert végtére is a végtelenségig eljátszhatunk vele. Nos, amennyiben bejártuk az egész szigetet, előbb-utóbb meg kell találnunk egy ajtót, amin bekopogtatva fogad minket a sziget ura. Ezután öt különösen nehéz szigeten kell életben maradnunk, majd amennyiben mindegyiken helyt álltunk, akkor... földi szenvedésünk ezen szakasza örökre véget ért. Azt hiszem, elég diplomatikusan fogalmaztam, khm.

De hogy úgy mondjam, a nagybetűs szórakozás, és amilyen idiótaságnak hangzik ez az egész, indie fejlesztésű játék viszonylag ritkán köti le a szabad energiáimat ilyen hosszadalmasan. Bár az utóbbi időben a monopóliumoknak hála, megszaporodtak a 90-es évek elejére jellemző garázsfejlesztések, és bár grafikában nem vehetik fel a versenyt az Unreal 4.0-val, ezen hiányt tengernyi kreativitással pótolják. Mert most komolyan. EZ miért nem jutott eszébe eddig senkinek? Pedig nem nagy tragédia, nem a világot kell megmenteni, sokkal prózaibb célunk a játékban, hogy csak próbálunk életben maradni, és harcolni azzal a természettel, amely valóban az ellenségünk, és csupán az alkalmat lesi, hogy kinyírhasson minket.

Elég ránézni a rajzokra, hogy elismerően csettintsünk, ki lehet itt hozni 2D-ből is a stílust, melyen lehetetlen nem felfedezni Tim Burton kézjegyét. A beteg, baljós hangulat valóban az ő filmjeire reflektál, mintha csak az Ollókezű Edward vagy Az Álmosvölgy legendájának világában járnánk. Az átvezetők pedig a múlt század eleji némafilmeket idézik feliratkártyáikkal. A zene mindezt remekül festi alá, a hangok pedig szintén telitalálatok, főleg ahogy az egyes karakterek megszólalnak – általában mindegyikőjüket valami rá jellemző hangszer szólaltatja meg, a házsártos irodalomtanárnőt például egy oboa. És végül ott van a játék beteg humora is, amely talán a Happy Tree Friends mentalitását idézi, ugyanis nagyon véres, nagyon brutális, de mindazonáltal kegyetlenül vicces... még saját különféle elhalálozásaink is.

Végezetül szólnom kell azért a játék talán egyetlen – de annál súlyosabb – hibájáról is. Ez pedig a mentés teljes hiánya. Ha meghalsz, kezdhetsz mindent a nulláról, kezdve a favágással, élelemmel, téli szállás építésével és mindennel, amit egyszer már megtettél, ez pedig egy idő után nagyon repetitívvé teszi a játékot, amivel egyenes arányban esik az érdeklődés is. Ugyan ki lehet játszani a halált néhány módon, de ez egyrészt körülményes, másrészt, ilyenkor minden tárgyunkat elvesztjük, és a szörny, aki megölt minket, ott köröz a hátizsákunk környékén. A legtöbb alkalommal esélyünk nincs visszaszerezni... ha pedig megépítünk mindent, hogy védve legyünk és fegyverünk is legyen, gyógyeszközünk, kajánk, és ne is őrüljünk meg... akkor ugyan minek akarnánk már visszaszerezni a cuccainkat? Másik példa, megölnek, mi feléledünk, és indulnánk vidáman haza, hogy elölről kezdjünk mindent, csak azt felejtettük el, hogy tél van, és a hazaúton hatszor megfagyunk... GAME OVER.

Ha az első nap halsz meg, semmi gond, ha egy hét után, még kibírjuk, de száz napnyi játék után azért kicsit durva. A játék jutalmazhatná a kitartást mentésekkel. Értem én, hogy önmagában rövid lenne, de a Klei ezt akkor is elszúrta, még úgyis, hogy létezik olyan opció, amikor a játék minden adottságát mi állíthatjuk be – az idegesítő harci kutyákat ajánlatos zéróra tolni. Egész egyszerűen ez 2014-ben már megengedhetetlen, tudom, hogy az életben se lehet menteni... de épp azért játszom videojátékokkal, mert ott még a Marióban is kaptam három esélyt, pedig az nem tegnap volt. Szóval a játék csak akkor ment, ha felfüggesztjük, de ha meghaltunk, akkor konyec filma. Persze egy idő után a tapasztalat miatt – tudjátok, meddig paráztam, hogy beleugorjak-e a féreglyukba? – egyre tovább maradunk életben, egyre több Xp-t szerzünk, amivel egyre újabb karaktereket nyithatunk meg, s így a játék szerencsére azért mégsem teljesen egyforma, hiszen minden karakter más speciális képességgel rendelkezik.

A Don't Starve viszonylag friss játék, tavaly nyáron látott napvilágot, idén januárban átportolták PS4-re, és azóta is fejlesztik, folyamatosan érkeznek hozzá a kiegészítések, patchek, DLC-k, úgyhogy elképzelhető, hogy a jövőben tovább bővül ez a gonosz sziget. Én nagyon hiányolom, hogy nem számít, milyen király házat építünk, ha leparkettázzuk és szőnyeget teszünk be, akkor sem növeli a fűtőértéket, ez egyelőre pusztán esztétikai kiegészítés. Valamint a vízhiány is szerepelhetne, mert azért az ember sokkal előbb pusztul el, ha nincs víz, mint ha élelem nincs.

Ennyit akartam regélni erről a kellemes kis játékról, melyet ugyan első ránézésre akkor lehetne kipróbálni, ha van szabad öt percünk, de ezt sürgősen felejtsük el, mert órákra előtte lehet ragadni, szörnyen addiktív játék. No de, legközelebbi találkozásunkig ti se maradjatok éhen, és legyen veletek a Hosszúlábú Madár. Most pedig szépen lájkoljátok csak be az oldalunkat itt jobbra fönt, vagy mehettek ti is erre a barátságos kis szigetre.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!