Ha George Lucas nevét említjük, akkor a többségnek kizárólag a Star Wars jut eszébe, pedig a mi drága George-unk még ígéretes rendező korában, a ’70-es években egy kicsit megreformálta, újrafeltalálta a tinivígjáték műfaját. Az American Graffitiben nem hitt senki, mégis kiugróan nagy siker lett, Lucas már ennek a filmnek a bevételeiből vígan eléldegélhetett volna élete végéig, de ami még ennél is fontosabb, hogy ennek köszönhetően foghatott bele a Csillagok háborúja elkészítésébe.
Az American Graffiti egyébként egy nagyon jó kis film, néhány fiatal egyetlen éjszakáját követi nyomon egy kisvárosban, mielőtt belépnének a nagybetűs életbe. Története tehát nincs túl sok, de nem is ez a film lényege, hanem elsősorban a hangulata. Lucas sikerrel idézte meg saját ifjúkorát, a ’60-as évek legelejét, a fantasztikus autócsodákkal, illetve az Elvis és a Beatles közötti zenei interregnum legjobb dalaival. Az American Graffitinek sikerül elérnie, hogy ott érezd magad az amcsi hülyegyerekek között ’62-ben, és nosztalgiát érezz egy olyan korszak iránt, amiben sosem éltél. Szerethető, szórakoztató, és különleges film tehát az American Graffiti.
De kedves olvasó, jogosan teheted fel a kérdést, hogy mi a búbánatos francért beszélek én Lucasról, meg az American Graffitiről, amikor egyszer Tökéletlen idők a cikk címe? A válaszra nem is kell sokáig várnod, máris megkapod. Richard Linklater, az író-rendező hozzám hasonlóan valószínűleg imádta az American Graffitit, mert úgy gondolta, ilyet ő is tud csinálni a saját ifjúkoráról, ami viszont a ’70-es évek végére esett. A Dazed and Confused tulajdonképpen egy remake. Bár egyik történet sem ugyanaz, mint az American Graffitiben, a hangvétel, a stílus, és a hozzáállás mégis teljesen ugyanaz.
Amivel kevesebb a Tökéletlen idők, mint az American Graffiti, hogy ez már egy jól bevált sémát utánoz, míg Lucasnak ezt az egészet kb a semmiből kellett kitalálnia. A nosztalgia érzés sem annyira erős, bár sikerül megidézni a korhangulatot, az a melankolikus életérzés hiányzik belőle, ami Lucas filmjét jellemezte. Az összhatást tekintve, még nagyon fontos volt az American Graffitiben, hogy a stáblista előtt felsorolták, hogy kivel m történt azóta – mintha csak egy igaz történet lett volna. Itt ez is hiányzik, de pont ugyanezt lemásolni még nagyobb gáz lett volna.
És akkor miért érdemes mégis megnézni Linklater filmjét? Ugyanazért, amiért az American Graffitit, mert ezt is nagyon laza, könnyed, szerethető filmecske, ami tele van jobbnál jobb jelenetekkel. A késő ’50-es évek kocsijai helyett a ’70-es évek legmenőbb verdáival száguldoznak hőseink, de ami a legfontosabb, az a soundtrack. Már az American Graffitihez is a kor legjobb dalait választották össze, de itt ez olyan mennyiségben, és minőségben kapjuk meg, amilyet talán még egyetlen filmben sem kaptam meg korábban. A Tarantino féle zeneválogatásokkal ellentétben, most nem alig ismert, de nagyon jó dalokat hallhatunk, hanem legendás, a korszak valóban legnagyobb dalait.
A cikkbe beszúrt dalok a soundtracknek még csak egy igen kis szeletét képezik, de érdemes, akár önmagában meghallgatni a film teljes zenei válogatását, amelyet az alábbi linken meg is tehettek. Legendás előadók, fantasztikus zenéi, talán a legjobb filmhez készült összeállítás, amit valaha hallottam, Linklater igencsak értett hozzá. A film eredeti címét a Dazed and Confused is egy Led Zeppelin dalból kölcsönözték, de sajnos az együttes nem járult hozzá, hogy felhasználhassák a filmben.
Aztán a színészekről érdemes még pár szót ejteni. Ha szeretnéd látni a napjainkra megistenült Matthew McCouneghy-t hihetetlenül fiatalon, szőkén, és pornóbajusszal, akkor a Tökéletlen időkben ez is megvalósulhat. Vagy ha akarod látni, ahogy a nemsokára Batmant alakító Ben Affleck pszichopata tinédzserként kisebb gyerekeket seggét veri, akkor mindenképpen javaslom ezt a filmet. De számtalan ismerős arccal találkozhatunk, Milla Jovovich hamvas lánykaként füvet szív, és gitározik, de itt van még a későbbi Kevin Smith művekből ismerős komika, Joey Lauren Adams is.
És a történet? Az iskola utolsó napját, és éjszakáját követhetjük végig egy rakás szálon, rengeteg szereplővel, viccesen, lazán, és könnyedén. Egy igazán komoly sztorit, vagy durvább változást sem láthatunk, nincs nagyon súlya semminek, de annyira nem is baj, mert kikapcsolódásnak, illetve koridézésnek így is kiváló mozi. Ráadásul tele van szerethető pillanatokkal, mint a helyes gólyalány, és a végzős srác első félénk csókja, vagy amikor az elvert kölyökgólya elkezd a nagyfiúkkal lógni. És minden kölyök retteg a seggfej Ben Afflecktől, akin aztán persze jól bosszút lehet állni. A fiatalság lényegét, és hülyeségét, de még a korszellemet is ügyesen megragadja ez a mozi, ráadásul mindezt kellően szórakoztatóan teszi.
Sokan Coming of Age moziként aposztrofálják, de szerintem az ilyen típusú filmeknél elengedhetetlen, már csak a műfaj elnevezéséből adódóan is, hogy a szereplők valamilyen szinten felnőjjenek. Legalábbis eljussanak a személyiségfejlődésüket tekintve valahonnan valahová. Na itt ez nem történik meg, úgyhogy ha szigorúan vesszük, ez nem coming of age, hanem egy szimpla tinifilm. Lehet rajta röhögni, és sokkal igényesebb, mint az átlag tinimozik, nem csoda, hogy az idők során aztán kultikussá nemesedett, természetesen elsősorban annak a korosztálynak a szemében, akiknek, akikről szól. Maga Tarantino is ehhez a generációhoz tartozik, így minden idők tizedik legjobb filmjének választotta egyszer azt a mozit. Ez nyilvánvalóan erős túlzás, de jó tudni, hogy Quentin mostanában sem csak a különféle trashfilmeket fogyasztja előszeretettel, hanem létezik neki is egy nosztalgikusabb oldala.
