Van az a gyerekkori ismerős, aki mikor végre újra találkoztok, ugyanazokat a vicceket adja elő, mint egykor, csak már egyáltalán nem viccesen. Kezdetben azért örülsz a viszontlátásnak, a közös emlékek miatt megeresztesz pár mosolyt is, de minél tovább folytatja, annál kevésbé bírod a képedre erőltetni. Az ismerősöd észreveszi, hogy nem nevetsz, ezért vehemensebben próbálkozik. Az erőlködése kínossá válik. Azt kívánod, bár befogná a száját, de ő csak nem hagyja abba. Be akarja bizonyítani neked, hogy ő még mindig az, aki volt. Búcsúzáskor azt mondod, remélem, még találkozunk, de közben azt gondolod, mi a fene történt veled? Nos, ez a régi ismerős húsz év után tért vissza, és úgy hívják, Dumb és Dumber kettyó.  

A Farrelly-testvérek 1994-es vígjátéka szokatlan párost hozott össze: a hirtelen sztárrá vált, féktelen Jim Carreyt és a sokoldalú, de általában visszafogottabb Jeff Danielst. A film átrajzolta a határokat, melyek kijelöltek, hogy mi az, ami a vásznon megengedett, és tehette ezt meg azért, mert fergeteges volt. A Dumb és Dumber két évtized elteltével is megnevettet, de úgy, hogy lefordulsz a székről. Humorának még mindig volna helye, viszont a film készítőinek, akik elhatározták, hogy folytatást készítenek régi sikerükhöz, már nincs. Az elmúlt évek nem alakultak túl fényesen se Farrellyéknek, se Carreynek. Jónéhány esztendőt vissza kell mennünk az időben, ha fel akarjuk eleveníteni azt, amikor még tényleg szórakoztatóak voltak. A kasszát se robbantják olyan megbízhatóan a fiúk, mint egykor, mindez pedig elvezet a Dumb és Dumber kettyó megszületéséhez, mely kétségbeesett kísérlet, hogy visszaidézzék az elmúlt szép napokat.

A történet szerint az első rész óta eltelt éveket Dumb Christmas (Jim Carrey) egy szanatórium falai között töltötte katatón állapotot szimulálva. Mivel úgy érzi, hogy ennyi idő már elég, hogy üssön a poén, bevallja cimborájának, hogy csak szívatás volt. Hazalátogatva megtudják, hogy Dumbernek (Jeff Daniels) van egy gyereke, és mivel neki épp vesére van szüksége, akár el is kérhetnék az övét. Útra kelnek hát, hogy találkozzanak vele, amit nem csak saját hülyeségük nehezít meg, hanem a lány mostohaanyja (Laurie Holden – Mi lenne ha?) is, aki meg akarja szerezni tőlük a rájuk bízott csomagot, melyben egy felbecsülhetetlen értékű találmány lapul.

A Dumb és Dumberről már több bőrt lenyúztak. Volt belőle rajzfilmsorozat és kapott egy rosszemlékű prequelt is, de az eredeti alkotók ódzkodása miatt egy rendes folytatás csak nem akart összejönni. Egyszer majdnem tető alá hozták, de az utolsó pillanatban Jim Carrey kiszállt, mivel nem tartotta elég jónak a forgatókönyvet. Kétlem, hogy ellenállását az új változat magas színvonala oldotta fel, inkább arról lehet szó, hogy megszerezhetővé vált most, hogy nem kérhet el egy szerepért húsz milkót. Az 52 éves színész maga is érezhette, hogy túl van már a fénykorán, amikor idióta grimaszokat vágva, fáradhatatlan lendülettel csinált hülyét magából, ám a kedvünkért újra azt hazudta magának, hogy mégse. Láttuk már, hogy milyen az, amikor egy komikus kifullad, és az bizony nem szép látvány. Carrey erőltetett játékát csak kellemetlenebbé teszi az elkeseredettség, amivel könyörög, hogy „figyeljetek rám, még vicces vagyok”.

A filmben van egy rész, ami egy halottaskocsiban játszódik. Jeff Daniels jóízűen vigyorog Carrey ökörködésén, ám egy pillanatra láthatóvá válik arckifejezésének kényszeredettsége. Ebben a szomorú percben bizonyosodik be végképp, hogy a Dumb és Dumber kettyó nem komédia, hanem tragédia. Az alkotók egy döglött lovat ütnek reménykedve a csodában, pedig szegény párának felhasadt a bőre és a legyek is gyűlnek körülötte. Jeff Daniels az, aki ebből a szörnyű helyzetből kihozza, amit lehet. Nem görcsöl, egyszerűen hátradől és élvezi a szerepet. Bármennyire benne volna a mókában, mégis tehetetlen, mivel a neki írt poénok túlnyomó része használhatatlan. A nagy számok törvénye szerint időről-időre becsúszik néhány élvezhetőbb darab, de azokból, amik mellémennek, hegyet lehetne gyúrni. A végeredményen csak ront a hazai szinkron. A fordító mániákus poénfaragása öt perc után irritálóvá válik, és ezen a megbízhatóan teljesítő magyar hangok se tudnak segíteni.

A Dumb és Dumber kettyó méltó helye olyan megkésett, izzadságszagú vígjáték-folytatások szégyenfalán van, mint a Blues Brothers 2000. Talán a kamerák mögötti vérfrissítés megmenthette volna, hisz a Farrelly-testvérek humorérzéke csak emlék. Az egy, hogy az összes használható viccüket az ezredforduló táján ellőtték, ám mára azt is elfelejtették, hogyan kell rendezni. Akkor se tudnák megállapítani, hogy egy történetben mi az, ami működik, és mi az, ami nem, ha az életük múlna rajta. Mintha vakon, emlékezetből akarnának végigmenni ugyanazon az úton. A folytonos pofáraesés elkerülése végett felköhögik, ami az első részből megmaradt az agyukban. A két főszereplő megint egy bűnügybe keveredik, amit annyira nem dolgoztak ki, hogy arra is alkalmatlan, hogy látszólag egyben tartsa a filmet. Az, hogy Dumbernek van egy lánya, aki úgy néz ki, örökölte az eszét, ötletnek nem rossz. Kár, hogy nem használják ki jobban.

A Farrelly-testvérek korábban néha még érzelmeket is tudtak vinni debil karaktereikbe, amivel a folytatásban nem erőlködnek. Helye itt egyedül a komédiázásnak csúfolt lassú és fájdalmas vergődésnek van. A mellékszereplők is szenvednek, némelyikük velünk együtt várja, hogy mielőbb véget érjen a film. A két rész játékideje bár nagyjából azonos, az utóbbi mégis kétszer olyan hosszúnak tűnik. Dühös is lehetnék a készítőkre, de inkább sajnálatot érzek irántuk. Szörnyű lehetett visszanézni a leforgatott anyagot, és látni, hogy mennyire nem vicces. Már, ha egyáltalán észrevették. A Dumb és Dumber kettyó nekem csak egy silány film, ami elvett pár órát az életemből, de számukra élő bizonyíték, hogy elmúltak a legjobb éveik, és már soha nem fognak visszajönni.