Paul Feig eddig rendezőként, színészként és producerként nem tett le olyasmit az asztalra, amivel kivívta volna azt az elismerést, amely egy rendezőt (színészt, producert) kiemel az átlagból és a nézőnek is eszébe juttatja, hogy "hát nézd már ő rendezte a....filmet". Viszont már többször dolgozott együtt mostani filmjének főhősnőjével Melissa McCarthy-val. Ám ez nem előny, sőt...

Vígjátékot rendezni manapság elég nagy lutri. Mert hát nézzük csak, mit is kaphatunk ezen a műfajon belül. Ott van elsőként a helyzetkomikumra építő, késleltetett reakciókat alkalmazó művészek sora, mint például Louis de Funès. Az "Oscar"-ban (1967) jól tetten érhető, mire gondolok. A Claude Magnier színdarabjából készült alkotás zseniális párbeszédekkel és a félreértésekből fakadó komikummal próbálja megnevettetni a nézőt, amely komikumot teljes egészében uralja Funes egzaltált, ám mégis intellektuális játéka. A végeredmény fergeteges. Aztán ott van a jellemkomikumra épülő vígjáték, amely olyképpen próbál nevetést kicsiholni a nézőből, hogy a főhős(nő) testi adottságait és /vagy ebből fakadóan valamilyen jellembéli hiányosságát állítja pellengérre, néhol az alpáriság határát súrolva. Ennek a szériának jelentős képviselője az arcát kínosan torz vigyorokba gyűrő Steve Martin, méltó utódjának kikiáltható Jim Carrey, isten nyugosztalja, a nagy mackó John Candy, az egzaltáltság amerikai királya Leslie Nielsen (bár ő alkalmazott pályafutása során éppen elég késleltetett reakciót is), illetve ide sorolnám még jórészt Kevin James-t is. S mivel jelenleg Melissa McCarthy-t szokás a női Kevin James-ként emlegetni, el is érkeztünk McCarthy kisasszony filmjéhez, amelyben mesterkémek helyett kémkedik és testalkatából fakadóan azokon a helyzeteken, amelyekbe keveredik, jókat kellene derülnünk. Lehet, de nekem nem megy. 

A történet éppen olyan sablonos és eredetiséget nélkülöző, mint maga az a mód, ahogyan megpróbálják feldobni Melissa McCarthy duciságára utaló párbeszédekkel és blőd, az alpáriságot bőven meghaladó helyzetkomikumokkal. A sztori annyi, hogy Susan Cooper (Melissa McCarthy) a CIA elemzője, gyakorlatilag egy aktakukac (bár Robert Redford "A keselyű három napjá"-ban is az volt, de egy Redford ugye mégsem figurázhatta volna ki magát anno így) arról álmodozik, hogy egyszer majd ő is titkosügynök lesz. Reménytelen szerelme a bájgúnár Bradley Fine (Jude Law) ügynök, aki egy igazi szupersztár, akiről a  maga fajta telt lány csak ábrándozhat. Ám a szuperkém elbaltázza az egyik legfontosabb akcióját, így hogy az ügynökség megszerezzen egy atombombát, amelyet egy hírhedt bűnöző lányörököse (Rose Byrne) rejtett el, kénytelen bevetni Susan-t. Gondolom több ügynökük már nem volt raktáron, még Rick Ford (Jason Statham) sem, hiszen Rajna Bojanov (Rosie Byrne) minden kémet ismer, legyen az brit, vagy amerikai. A történet kreténségét semmi sem tudja feledtetni, még McCarthy egyébként jó játéka sem. Egyre inkább jó úton halad afelé, hogy beskatulyázzák, a kissé ügyetlennek látszó, de ha kell, bizony odamondogató, nagyszájú nőci kategóriájába. Itt jön elő a film legnagyobb hiányossága, az a sztereotip hozzáállás az amerikai írók, rendezők részéről, amit már az elején említettem. A legnagyobb poénforrás, Melissa McCarthy testi adottságaiból fakadó helyzet, illetve jellemkomikum kiaknázása, amely néha ordenáré poénokhoz vezet, amelyen derülnünk kellene. 

A legkidolgozottabb karakter, ha ezt egyáltalán lehet itt mondani, annak a Jason Statham-nek a figurája, aki gyakorlatilag önmaga akciófiguráinak karikatúráját adja nagyon ügyesen és ezzel az én szememben, kissé nagyszájú ripacsként, ellopja a show-t, habár mellékszereplő. Nem ajánlom csak azért a filmet, mert itt forgatták Magyarországon (egy hasonlóan viccesre vett, legendás hetvenes évekbeli sorozat alapján készült alkotást, amelyben a "kém" szócska szerepelt - "Én, a kém" címmel - szintén nálunk forgattak és bűn rossz lett), mert ez semmit sem jelent, semmire sem predesztinál. Sokkal inkább ajánlom azoknak, akik annyi ehhez hasonlót láttak már, hogy immunisak a blőd, a bevett társadalmi megítélés szerinti testi hátrányokból fakadó poénok láttán és úgy nézik a filmet, mint egyfajta nyár eleji "hátszél" alkotást. Annak elmegy. Sem több, sem kevesebb.