Kis kamu egy embernek, de hatalmas az emberiségnek!
Tudtam, mindig tudtam! Annyi év után végre beismerik, a holdra szállás igenis kamu volt! Amúgy érti valaki miért Greg Berlantit találták meg ehhez a filmhez? Mit csinált, ami miatt úgy gondolták neki kell elkészíteni az 55. évfordulós holdra szállós filmet? Egész végig ezen gondolkodtam, miközben átvettem a jegyemet. Meg minek? Hiszen nagyjából ugyanazt meséli el, mint Az első ember, csak sokkal, sokkal szarabbul. Majd rá kellett ébredjek, hogy Az első ember, az egy hat éves film, amit meg az 50. évfordulóra készítettek. És ugyan mi az, amit még nem lehet tudni erről az eseményről, ami manapság ismét divatba jött, úgymond rebootolják a holdra szállás kérdését az Artemisz-projecttel.
Nos a történet ezúttal inkább a háttérre fókuszál, ráadásul keveri a megtörtént eseményeket a fantáziával. Legalábbis nagyon ezt akarják elhitetni az egyszeri nézővel. Amerika amúgy is mostohán bánik az egész holdra szállás témával. Az egykor dédelgetett gyerekből, elég gyorsan taknyos lett, majd csak azért nem sikerült teljesen elfelejteni, mert ez a fránya dög minden éjjel feljön az égre idegelni az embert. Erre most kiderül, hogy tényleg leforgatták az egészet, és csak annyit tévedtem, hogy nem Kubrickkal. És egyébként mi történt? Előbb nyíltak meg a titkos akták, mint a Kennedy-merénylet esetében? Majd jött a nagy ötlet, hogy készítsünk belőle egy romkomot, és akkor még mindig mondhatjuk, hogy csak vicceltünk ám.
Szóval a történet szerint mire épp révbe érne az Apolló-project 1969-ben, már sokkal inkább arra kell a nép pénze, hogy Délkelet-Ázsiában lelövessék a haza fiait. Emiatt a NASA végső elkeseredésében felvesz egy PR managert, hogy ismét népszerűvé tegye a holdra szállást. A hölgyemény azután egy kettőre felforgatja a férfiakból álló, fehér inges, nyakkendős kockatársaság állóvizét. Tudjátok, hogy megy ez, egy kis hazugság ezért, egy közepes azért, és hirtelen egyből minden flottul megy, hiszen az emberek nem értelemből veszik a Fordot se, hanem érzelemből. Minden csak marketing kérdése. Amikor aztán kitalálják, hogy az lenne az igazán nagy szenzáció, ha élőben sugároznák amikor Armstrongék hülyéskednek a Holdon, akkor először azt kell kitalálni, hogy mit dobáljanak ki, hogy a hét kilós kamera ne jelentsen plusz súlyt, majd pedig amikor ezt is megoldják jön a desszert, miszerint fel kellene venni egy kamu holdra szállást, biztos, ami biztos alapon.
A történet arra reflektál, hogy egyre több ember tartja valószínűnek, hogy a holdra szállás még ha meg is történt, biztosan nem úgy, ahogy azt az USA el akarta hitetni a világgal. Amikor húsz éve űrkutatást hallgattam az egyetemen a tanár egy egész órát áldozott rá, hogy fotókkal és felvételekkel győzze meg a közönségét, miszerint mindez tényleg megtörtént, méghozzá 1969. július 20-án! Mit mondjak nem nagy sikerrel. És akkor most kiderül, hogy valóban felvették, mert be voltak szarva, mi lesz, ha nem sikerül. Hát igen biztos csak azért. Elvégre csak a szovjetekből lehet kinézni, hogy Gagarin sosem járt az űrben, meg Lajka kutya se élte meg már a startot sem. A probléma mindezzel csupán annyi, hogy filmeseink nem tudták eldönteni mit is akarnak, és akkor visszatérhetünk a rendező személyére.
Blőd limonádé vígjátékot csinálni az emberiség egyik nagy mérföldkövéből, nem nagy eredmény. Még akkor se, ha olyan A-listás sztárokra bízzuk a dolgot, mint Channing Tatum és Scarlett Johansson. Egész egyszerűen nem működik a dolog, mert SEMMI szikra a két szereplő között, akikről a forgatókönyv márpedig eldöntötte, hogy negyed óránként valahogyan mégis közeledniük kellene. Menjenek el hot dogot enni, meséljenek valamit a múltjukról, derüljön ki, hogy a Nasas fickó mégse karót nyelt farok, a hölgyike esetében pedig nem csak a fejében, de a szívében sem található légüres tér. De ha ezt csak kimondják és nem érezzük, az azért elég nagy baj. Vagyis romantikusnak nem eléggé romantikus, komédiának pedig nem eléggé vicces, leszámítva egy-két pillanatot. Pedig nem olyan nehéz ez, még a magyarok is össze tudják néha hozni.
Mindenesetre ez a tingli-tangliság elég ahhoz, hogy elvegye az élét a valódi kérdésről. Most akkor ez tényleg igaz? Tényleg így történt? Á-dehogy! Ezért, ha a holdra szállásról akarsz többet megtudni, akkor Az első ember ezerszer jobban fog beavatni a részletekbe. Ott valóban húsbavágó, mennyien az életüket áldozták, mennyi ellentét, vér és verejték cseppent, hogy a végén megszülethessen az a bizonyos mondat. Ha ellenben mégis ezt a filmet választod, akkor készülj fel rá, hogy annyira enervált és vérszegény az egész, mint Woody Harrelson kornyikálása, amikor a végén megpróbálja előadni a szinte már kötelező Fly me to the Moon című Frank Sinatra örökzöldet, amit eredetileg Kaye Ballard számára írtak 1954-ben.
U.I.: jaj és hát ezúttal is volt egy kis 4D élmény. Olyan szinten üvöltött ránk a biztonsági kopasz, hogy azonnal kapcsoljuk ki a telefonokat, és MÁRPEDIG ITT ELŐTTÜNK, hogy ezeknél a faszoknál jobban jelenleg senki nem biztosítja a Netflix számára a következő havi előfizetést.
Ha tetszett a kritika, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
