„- Szerinted ezt meg lehet csinálni?

- Nem, de mi megcsináljuk!”

Egy olyan mozi, amit már kiskoromban is nagyon szerettem, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy értettem. Ezer éve nem láttam, és nem kicsit féltem, hogy milyen lesz újra nézni Brian De Palma filmjét.

Valahogy úgy érzem, így kell nagyvászonra vinni egy tévésorozatot. A történet elején megy az Akciócsoport jópofa kémkedése, ahogy annak idején a televízióban is mehetett. Persze csak az sejtheti, hogy ennél jóval többet kapunk, aki figyelt a sorozatot idéző főcímnél a rendező nevére. Ugyanis 15 percen belül az egész hangulat megfordul, és Tom Cruise-t leszámítva az egész csapat elhalálozik, hangulatos képsorok közepette. Brian De Palma ebben a filmben igazán elemében érezhette magát, a korábbi filmjeiben megszokott mesteri beállításokat és fantasztikus kamerakezelést itt játszi könnyedséggel állítja egy vérbeli hollywoodi blockbuster szolgálatába. Neki köszönhetően a filmtörténet közel legizgalmasabb, legfeszültebb jeleneteit láthatjuk, elég ha csak az ügynöklista ellopásának már annakidején ikonikussá vált képsoraira gondolunk. Ilyen minden ízében 100%-osan profi, kicentizett feszültségkeltéssel nem sok moziban találkozhatunk. Ahogy Ethan Hunt nem hallathatott egyetlen pisszenést sem, ugyanúgy el tudom képzelni mindezt a mozik nézőterén is. A film befejezése pedig ha lehet, legalább ennyire emlékezetes.

Persze, nem egyedül De Palmáé az érdem. A forgatókönyvre két vérbeli profit szerződtettek; Robert Towne amellett, hogy rengeteg megfeneklett forgatókönyvet húzott ki a szarból a ’70-es években (például ő írta A keresztapa legjobb jelenetét is, melyben az öreg Don az utódjával beszélget a kertben), ő készítette el a Kínai negyed című klasszikust is. David Koepp már nem ekkora ász, pusztán csak a kor legsikeresebb mozijának (Jurrasic Park), illetve De Palma ezt megelőző, amúgy kiváló filmjének, a Carlito útjának írója. A Mission:Impossible esetében épp ezt a szőröstökű profizmust lehet tetten érni: ez a két forgatókönyvíró pontosan tudja, mi kell a közönségnek egy mozifilmben, és mi az, ami csak a tévében működik. A cselekmény nem csak folyamatosan pörög, de a sztori az utolsó pillanatig fordulatos, csavaros és rendkívül komplex. Szerintem épp ez lehet az oka annak, hogy nem vált sokkal népszerűbbé ez a film, minden erénye ellenére sem: túl sokan voltak, akik elvesztették a fonalat. Ez azonban nem a Mission: Impossible hibája.

A főszerepben Tom Cruise-t láthatjuk, aki akkoriban volt pályája csúcsán, igazi szupersztárnak számított, még nem tépázták meg a hírnevét. Sokan utálják őt, és bevallom én is féltem egy kicsit tőle ebben a szerepben, mert gyerekként még más volt látni őt, mint most. De a félelmeim teljesen alaptalannak bizonyultak: Ethan Hunt szerepe nem kíván meg közepesnél jobb színészi alakítást, és Tom Cruise ezt teljesíteni is tudja. Néhány pillanatába bele tudnék kötni, de összességében nem volt vele komolyabb probléma, nem volt se túl macsó, se túl szépfiú. Mellette a többieknek már nem jutott sok szerep, viszont még így is remek színészgárdát hoztak össze a készítők: Jon Voight azóta se nagyon tudott többet alkotni a gonosz ügynök szerepkörnél, amit itt bemutat. Vanessa Redgrave üdítő, mint a titokzatos Max, Jean Reno-t pedig mindig jó látni. Emanuelle Béart szintén jó választás volt, anélkül hogy vetkőznie kellene, elképesztő erotikus kisugárzása van, egyáltalán nem az a tipikus, hagyományos szépség.

A zene tökéletesen szolgálja a képi világot, a sorozat zenéje remek hangulatot teremt, és kiválóan használták fel az egyes jelenetekben. Így válik a Mission: Impossible a ’90-es évek egyik legjobb mozijává. Beleköthetnék pár helyen (még a zseniális nagyjelenetbe is), de annyira átkozottul élvezetes és szórakoztató az összkép, hogy eszem ágában sincs. Ez a mozi még egy olyan korban született, melyben nem csak a marketinggépezetnek és a trükköknek köszönhette egy film a sikerét, hanem annak, hogy nagyszerű alkotók sajtolták ki mesterségbeli tudásukból a maximumot, így létrehozva egy minden ízében kiváló filmet.