Az 1971-es Stanfordi börtönkísérletről valamikor 2002-2003 környékén hallottam még, amikor pszichológiát hallgattam a Szegedi Tudományegyetemen. Ezt a filmet is megemlítették, milyen hűen dolgozza fel a témát, de minthogy német film, így averzióm érthető volt és jó sokáig nem is gondoltam feléje. Pár éve azonban ezt is bepótoltam, és milyen jól tettem. A legdurvább filmeket akkoriban is a szobámban, és nem valamelyik moziban élhettem át. Ráadásul azóta már elkészült a film amerikai remakeje is amit majd alkalomadtán szintén megtekintek és akkor lehet majd csak hasonlítgatni igazán.

Igazából több dolog is nyilvánvaló lett a film nézése közben. Egyrészt számomra nevetséges, hogy ezt a - most már negyven, de akkor még csak - harminc éves amerikai kísérletet a németek dolgozták fel. És csak miután náluk siker lett gondolták úgy az anyaországban, hogy akkor ők is, mert ez egy jó téma. Előtte nem gondolták így? Röhej a köbön.

Másrészt sokat olvastam róla, hogy ez a film mennyire megviselte azokat akik végignézték. A helyzet az, hogy én tizenöt éve a Salo, avagy Sodoma 120 napját néztem és az annyira megedzett lelkileg hogy az ilyen filmeket reggelire fogyasztom a vajas pirítósom mellé. Mindettől eltekintve egy kiemelkedő német filmről van szó, melyben A lé meg a Lolában is feltűnő Moritz Bleibtreu olyan kiváló alakítást nyújt, hogy ezzel elérte megjegyezzem kimondhatatlan nevét. Ez a srác tud játszani, mi több szimpatikus, még úgy is hogy itt egy feltörekvő újságírót alakít, aki jobb híján taxizással keresi kenyerét. A Lolában nem igazán volt alkalma villantani, itt azonban szinte minden rajta múlik. Szinte, mert azért ne feledkezzünk meg Justus von Donhányiról sem, akit ha valaki nem gyűlöl meg a film végére az sürgősen keresse fel pszichológusát, mert hamarosan kisebb-nagyobb tömegeket fog lemészárolni minden különösebb ok nélkül.

No de mi is ez a kísérlet? 1971-ben Philip Zimbardo a Stanfordi egyetem alagsorában börtönt rendezett be, ezután az önként jelentkező diákokat véletlenszerűen őrökre és foglyokra osztotta. A kísérlet két hétig tartott volna, de már a hatodik napon le kellett állítani, olyan durván elfajultak a dolgok. A foglyok csak és kizárólag olyasmiket tehettek meg, amiket egyéb börtönökben - vagyis két hétig nem mehettek haza családjukhoz - ellenben az őrök váltott műszakban dolgoztak, haza is mehettek, noha az idő múlásával egyre többen akartak inkább túlórázni. Az egész kísérletet a Haditengerészet finanszírozta, mert érdekelte őket, hogy mitől különbözik az ő börtönük a Tengerészgyalogságétól.

Fontos megjegyezni, hogy a kísérletben résztvevők napi 15 dollárt kaptak azért, hogy mindezt vállalták, és a 24 kiválasztottat közel 70 másik közül szűrték ki, tekintettel a pszichológiai egyensúlyra. A rabok nem hordhattak alsóneműt, szándékosan nem a méretük szerinti zsákruhát kapták és kizárólag a sorszámukon szólíthatták egymást. Az őrök egyetlen szabálya az volt, hogy testi fenyítést nem alkalmazhatnak semmilyen esetben sem, de minden problémát ezen felül úgy oldhattak meg ahogy éppen jónak látták.

Zimbardo a kísérlettel azt akarta bebizonyítani, hogy bizonyos viselkedésformákat öltenek magukra a személyek, vagyis "ha a gyereknek sokáig mondják, hogy hülye vagy fiam, a gyerek egy idő után elhiszi magáról, és úgy is viselkedik". Ennek révén már a második napon a kezdeti nevetgélések, és "ez csak egy móka, ez csak egy szerep" mondatok hangoztatása helyett egyre jobban beleélték magukat a szituációba a jelentkezők. A rabok depressziósak lettek, és az őrök egyre nyilvánvalóbban megmutatkozó uralkodásuk miatt lázadás tört ki, amin az őrök csak a filmben is látható poroltós megoldással tudtak úrrá lenni.

A kísérletben részt vett tanácsadóként egy ex-fegyenc aki 17 évig raboskodott az USA börtöneiben, többször is megjegyezte mennyire hasonlít a kísérlet jó néhány megoldása a valódi börtönök szituációira. Utalván ezzel arra, hogy nem is nagyon különböznek azok az emberek akik életükben nem jártak ilyen helyen a valódi raboktól és fegyőröktől...

A cellákat kamerákkal figyelték, ennek ellenére egyre több brutalitás, és erőszakosság volt megfigyelhető elsősorban az őrök részéről, főleg olyankor, amikor azt feltételezték, a kísérlet irányítói nem figyelik, nem láthatják őket. A rabok megalázása a negyedik naptól teljesen természetessé vált. Pusztán kedvtelésből létszámellenőrzéseket tartottak, fekvőtámaszokat és egyéb tornagyakorlatokat végeztettek velük, sőt egy idő után a WC használat is külön kiváltság lett, a renitenskedő raboknak pedig akár a puszta kezükkel kellett kitakarítani azt.

A rabok felénél a hatodik napra valamilyen emocionális zavar jelentkezett, kettőt a kísérlet vége előtt szabadon is kellett engedni, mert félő volt, hogy szervezetük súlyosan károsodik. Egynél pedig pszichoszomatikus kiütések jelentkeztek, amit Zimbardo tévesen csak valami trükknek ítélt. A fegyőrök harmada teljesen szadista viselkedésformát vett fel - ne feledjük átestek egy komoly pszichológiai szűrésen előtte, mely szerint ez a hajlam minimális volt. Zimbardo úgy ítélte meg, a további nyolc napra semmi szükség, illetőleg a helyzet elfajulna, ezért a kísérletet leállította.

Miről szól a kísérlet tehát? Hogy az emberek egy idő után alkalmazkodnak a normákhoz, a környezet hatására kaméleonként alakulunk, és a véletlenszerű sorsolásnak köszönhetően adott esetben a rabok közül is hasonló tüneteket produkálhattak volna az őrök. Vagy ahogy Abraham Lincoln fogalmazott: "A szerencsétlenséget szinte minden ember elviseli, de ha egy ember jellemét próbára akarod tenni, adj neki hatalmat."

És ehhez nem kell börtönbe vonulni, elég ha holnap bemégy a munkahelyedre és megfigyeled hogy viselkedik a kisfőnök. Vagy az őrmester a hadseregben, vagy egy tanár, vagy bárki, aki egy adott területen befolyással bír - családfő, stb. Ebből a szempontból félelmetes maga a kísérlet mert az ember igazi sötét énjét boncolgatja, amit sokat meg se tudnak tapasztalni, mert egész életüket egy soron dolgozzák le, vagy csak nem kerülnek olyan helyzetbe. De azt hiszem mindenki találkozott már azzal, amikor valaki visszaél a hatalmával - sőt hát leginkább ilyesmivel lehet semmint igazságos Mátyás királyokat találni minden lapulevél alatt.

Magáról a filmről sokat nem tudok írni, hiszen ugyanerről szól, illetve pár nappal tovább megy, és azt is vizsgálja mi lehetett volna még, ha nem állítják le magát a kísérletet. Hihetetlenek ezek a németek, legyen szó kocsiról, háborúról, fociról vagy adaptálásról ezek mindent precízen csinálnak. Éppen ezért ami a kísérletben benne volt, az helyet kap a filmjükben is, csak annyi változtatás történt, hogy kicsit több pénzt kapnak, lévén a film a jelenben játszódik. A két órás játékidő egyáltalán nem érződik, és jó néhány karaktert szépen felépítettek, bár ami igaz, az igaz, a legtöbb rabbal egész egyszerűen nem foglalkoznak pedig lett volna rá idő.

Oliver Hirschbiegel azonban ezzel a filmmel igencsak nagy hírnevet szerzett magának, és később A bukással megnyílt előtte az út a Hollywoodi kommersz felé - Invázió, Diana. Itt azonban még igyekszik megteremteni az autentikus környezetet. A film összesen három-négy helyszínt vonultat fel, ami helyenként megbicsaklik egy teljesen felesleges szerelmi szálon. De gyanítom, ha az nem adna időközönként menekülést, a film már olyan tömény lenne, hogy ennél is többen lennének rosszul a klausztrofóbiás atmoszférától. Ezt a szereplők is megtapasztalhatták, ugyanis Hirschbiegel filmje ritka kivételként időrendben lett felvéve, így a szereplők is egyre jobban átélhették mi is történik velük. A végeredmény egyértelműen rendezőnket igazolta, hiszen ami díjat lehetett, azt megkapta, és valóban a millenium után készült egyik legjobb német filmet köszönthetjük e mesterműben.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!