Hogyan születnek barátságok? Egyáltalán, hogyan barátkozzunk? Hogyan lehet megszerezni valakinek a barátságát, akiről tudod, hogy neki biztos nincs szüksége a tiédre? Hát leginkább úgy, ha elhiteted vele, hogy neked sincs szükséged az övére. Amikor egy helyen vagytok látványosan nem szólsz hozzá, és lefoglalod magad valami teljesen mással, de azért mindig találsz valami semleges okot egy-egy interakcióra. Aztán elkezd érdeklődni, mert te olyan más vagy, olyan titokzatos, olyan művelt, olyan vicces. Olyan érdekes. Lassan eléred, hogy ő akarjon barátkozni veled, és a végén fel sem merül benne, hogy ő ezt valójában nem is akarta. Nos, a Saltburn is valami hasonlót próbál elérni a nézővel, de nem sok eredménnyel.
Hihetetlen mennyire aberrált világban élünk. Engem komolyan érdekel miért van az, hogy zsinórban ilyen beteg filmek készülnek, mint a Szegény párák, A menü, A szomorúság háromszöge, vagy éppen ez, a Saltburn. Ennyire kiüresedett a generációnk? Ennyire jó dolgunk volt, hogy már az se hökkent meg, amiről ordít, hogy beteg és elkorcsosult? Vagy csak ennyire közönyössé váltunk, és nemhogy a baseball ütő, de lassan az atombomba sem képes többet kicsikarni belőlünk elnéző, vállrándításoknál? Tényleg az kell, hogy véres puncit nyaljon, ondós vizet szűrcsöljön, meg sírhalmot dugjon az esőben valaki premier plánban?
Nem igazán tudtam milyen film ez, csakhogy a Golden Globe-ra jelölték belőle Barry Keoghant és Rosamund Pike-ot, és, hogy a rendezőNŐt Emerald Fennelt körbenyalták az Ígéretes fiatal nőért legutóbb. Tudom sekélyes vagyok, ennyi nekem elég, hogy megnézzek egy filmet a nagy semmiből. De Pike-ért oda vagyok, hiszen neki köszönhető a csodálatos Holtodiglan, igaz az is már tíz éve volt, és azóta semmi értelmesben nem szerepelt - és ne ne gyere nekem a Fontos vagy nekemmel. Keoghan pedig az egyetlen jó dolog volt a borzalmas - és szintén aberrált - Sziget szellemeiben. Szóval valami jó csak kisülhet ebből nem? Jó sokáig az se derül ki mi is akar ez a film lenni - a rendezőnő igyekezett furmányosan előkészíteni a nagy meglepetést.
Oxfordban járunk a 2006-os évfolyamban, ahova ösztöndíjjal veszik fel Oliver Quciket, amit annyit hangoztatnak a filmben, hogy biztos én hagytam ki valamit, de nem tudom ez mikor volt utoljára hátrány, meg bélyeg, főleg egy elitiskolában. Mindenesetre a rendezőnő elég hamar nyilvánvalóvá teszi, - néhány meglehetősen direkt és fantáziátlan jelenettel - hogy Oliver a büdösgyerek az évfolyamban, merthogy ő csak okos, de nem gazdag, a többiek ellenben gazdagok, és cserébe elég taplók, de menők, és a lényeg a menőségen lesz, meg hogy gazdagok. Az évfolyam legmenőbb tanulója Félix a kékszemű, kétméteres földre szállt olümposzi isten, a lányok már attól teherbe esnek, hogy rájuk villantja a mosolyát, a fiúk mind a barátai akarnak lenni, de legalábbis a táskáját vinni, a környezetében legyeskedni, szóval ő a Kizil Elma.
Oliver el is határozza, hogy mint a legeslegnagyobb lúzer - az oxfordi éltanuló - igenis bebizonyítja, hogy neki is jár az, ami a többieknek. Ő is teherbe akar esni Felixtől, vagy legalábbis a barátja lenni. Ez egyébként olyan jól sikerül, hogy Felix miután megtudja Oliver milyen rossz körülmények között él, meghívja vendégségbe unatkozó szüleihez, hogy az egész nyarat együtt töltsék. Ekkor derül ki, hogy Felix valójában nem csak gazdag, hanem MOCSKOSUL KŐGAZDAG mert híres felmenői közt voltak hercegek meg királyok is, és egy kisebb kastélyban tengeti mindennapjait. Ennek a rezidenciának a neve Saltburn. Itt aztán Oliver a megalázás olyan mélységeivel találkozik, amiket előtte elképzelni sem tudott, de valamiért mégsem tud szabadulni az ódon kastély engimatikus vonzásától. Ez egészen addig megy így, míg az egyik hedonista orgián Felix meg nem hal, és onnantól kezdve az Usher... akarom mondani a Saltburn ház bukását láthatjuk felgyorsítva.
Ennél jobban belebonyolódni a film történetébe dőreség lenne, mert senkitől nem akarom elvenni az örömet, hogy apránként, rétegeiben fedezze fel ezt a nem mindennapi alkotást, mely kétségkívül tartogat néhány egészen elképesztő vonást. Például a film képei olyanok néha, mintha egy Caravaggio festményt nézegetnénk. Keoghan pedig valóban az utóbbi idők egyik nagy felfedezettje teljesen megérdemelt a sok dicséret, bár nagyjából annyira lehetett elhinni neki, hogy húsz éves mint Mike Myersnak a Wayne világában. Ahogy Pike-ot is jó volt végre látni, hogy valami hozzá illő környezetben kiteljesedhet. Ahogy Richard E. Grant is fantasztikusan játszotta a dilinyós, habókos, embergyűlölő férjét, aki sokaknak ismerős lehet, mert annyi filmben szembejött már, pl. Hudson Hawk. Ugyanakkor aki haloványan muzsikál az pont a vágy titokzatos tárgyát alakító Jacob Elordi, akiről pont az nem derül ki, ugyan mitől lenne olyan menő, miért akarna bárki is legalább az árnyékában létezni?
A film dramaturgiája is csapongó, az elején lassan csepegteti a mérget, a végén pedig kapkodva, lazán varrja össze a beteget. Stílusát tekintve behatárolhatatlan, egyszer tinifilm akar lenni, ahol a korrajzot a Harry Potter könyvek meg a ruhák próbálják megfesteni, aztán tanmese az erkölcsről és a gazdagok szenvtelenségéről, majd homoerotikus szerelmesfilm, végül kiderül, hogy ez valójában a Tehetséges Mr. Ripley remixelt verziója, lúgozva és jól megvekerve. Innentől pedig leginkább az egyéb adalékanyagokat lehetne magasztalni, de rögtön találkozhatunk a 4:3-as képarány teljesen öncélú alkalmazásával - amire nem rég láthattunk ellenpéldát A tanári szoba esetében - vagy a kontrasztok végletekig fokozásával, amikor eljutunk odáig, hogy nem látunk semmit, annyira sötét a kép.
Mindezek miatt a Saltburn a tipikus példájává válik, amikor egy film túlságosan ambíciózus, de híján van azoknak az eszközöknek, amiket egy ilyen összetett történet elmesélése megkívánna ahhoz, hogy elmossa a lehelet finom határvonalat jó és rossz között, morál és didaktizmus között. Úgyhogy a létező legrosszabb megoldásként nála jobban sikerült alkotásokból merít, de úgy, hogy az bőven kimeríti a plágium fogalmát, a rendezőnő pedig remélve a legjobbakat abba kapaszkodik, hogy úgyis eltelt az a húsz-harminc év, senkinek se fog feltűnni. Jelentem feltűnt.
Ha tetszett a kritika, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
