Coelhoról eddig a filmig kb. annyit tudtam, mint egy átlag civil, aki nap mint nap azt látja, hogy az idézeteit ömlesztik a Facebook-oldalán. Nők. Többnyire nők. Leginkább reményvesztett nők. Szinte kizárólag reményvesztett és önbizalomhiányban szenvedő... NŐK. Például ilyeneket: Nem akkor győznek le, amikor veszítesz, hanem amikor feladod. Vagy: Gyakran úgy tetszik, sehová sem jutunk, pedig előttünk a cél. És sorolhatnám. Az embereknek úgy látszik, mindig kell valaki – valaki más –, akiből erőt meríthetnek, aki visszaigazolást ad saját egzisztenciális kérdéseikre, aki miatt küzdeni és bízva bízni tudnak. Egyeseknek ez önmaguk, másoknak ez Coelho.

Na most mivel ennyit tudtam Coelhoról, nem biztos, hogy én voltam a legalkalmasabb személy kis brancsunkból, akinek a sajtóra el kellett volna mennie. De hát így történt. Lehet, nem véletlenül. Mert most ha leszámítjuk, hogy ki nem állhatom a megmondó embereket – bár lehet, Coelho sem akart azzá válni, inkább az emberek tették azzá –, nagyon sok mindent tudtam meg az életrajzi filmjéből, ami tuti nem lesz világsiker, de számomra nagyon is érdekes volt. Leginkább mert nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenben magamra ismerek benne. Írni nehéz, bárki bármit mondjon, és még nehezebb úgy, hogy az ne csak egy embert érdekeljen. Hogy annak legyen mondanivalója, hogy az érdekes legyen, élményt adjon, ne adj' isten, akár tanítson is.

Az életrajzi filmeket különösen szeretem: lehet, egyoldalúan mutatják be legtöbbször azt, akiről szólnak – pláne ha az illető még él –, de 90 perc alatt nagyon sok mindent megtudunk az emberről. A zarándok nem esik az egyoldalúság hibájába, és nagyon érdekes narratívát választott, hogy elmesélje az író életét. Három életszakaszát mutatja be párhuzamosan. Az első a 60-as évek Brazíliájába vezet el, ahol a húszéves Coelho keresi útját, lázad a rendszer ellen, és mindenáron író akar lenni. A másikban a negyvenéves Coelhót láthatjuk, életének azt a pár évét, amikor megírja fő művét, Az alkimistát (megjelent: 1988-ban), ami aztán elhozza számára a világhírt. Beállította vele többek között a még élő író által írt, legtöbb nyelvre lefordított regény Guinness-rekordját, és már több mint 65 millió példányt adtak el belőle, a New York Times bestsellerlistáján pedig két éven keresztül szerepelt. A harmadik életszakasz pedig az immáron sikerekben úszó, bölccsé érett hatvanéves Coelhót mutatja, akit többek között egyedüli nem muszlimként hívtak meg Iránba egy vallási vitára, és aki ma már az ENSZ békenagykövete.

Ez a dramaturgia nagyon érdekes, és eléri, hogy ne csupán egyetlen momentumra fókuszáljon a film, ami a legtöbb életrajz hibája. De azt is kikerüli, hogy születésétől a haláláig – nem csoda, hiszen még él – bezárólag kapjunk egy zanzát. Nekem egyértelműen a fiatalkora tetszett a legjobban, mert bemutatta, mennyi mindennel meg kell küzdenie annak, aki írásra adja a fejét. Hogy nem hisznek benne, hogy kinevetik, hogy rögvest lebuzizzák, mert nem a lányok érdeklik elsősorban – az a jelenet az orvosnál beégett, de nagyon –, hogy a saját családja megveti, mert ugyan kit érdekelne, amit ő írt, mert kapálni kell, mert kétkezi munkát kell vállalni... és majd akkor leszel valaki. Hogy a saját apja a legnagyobb ellensége, aki képtelen megérteni a tompa agyával, hogy neki támogatni kéne a fiát, nem rátelepedni. Bár kétségtelen, hogy az én apám legalább nem záratott elmegyógyintézetbe.

Aztán amikor már odakerül, hogy írhat, jönnek a következő problémák. Jönnek a faszfejek, akik megmondják neked, hogy ez nem jó, írj mást, máshogyan. Az önmarcangolás, kétkedés, hogy mi van, ha tehetségtelen vagy, ha nem tudod megszólítani az embereket, jön a saját magunkba vetett hitünk megingása. És akkor még nem is szóltam az egyéb traumákról, amelyek közben megtörténnek, például egy ember elgázolása részegen. A film kendőzetlenül mutatja be Coelhót, aki csúnya, aki különc, aki ég a vágytól, hogy valami nagyot vigyen végbe, viszont aki annyira elviselhetetlen, hogy lassan saját pusztulásának építészévé válik. Mert nem kedves, mert képtelen normális emberi kapcsolatok kialakítására, és mert lassan már azt sem tudja, mit is akar. Ezekhez képest a visszatekintő, mélázós részek inkább unalmasak, és csak azért kerülhettek a filmbe, hogy kitöltsék a közel két órát, amiből azért egy felet simán kivághattak volna.

A hippirészek – merthogy azok is voltak – és a zenei világ is nagyban meghatározza a film hangulatát, amelyek felidézik a 70-es, 80-as évek koncertjeinek pszichedelikus látványvilágát. Raul Seixias dalbetétei hipnotikus hatást érnek el a film alatt – három számot kivéve ő felel a zenei világért. Na és ott van az Út is, a 850 kilométeres zarándoklat Santiago de Compostellába, az istenkeresés, a hit kérdése, ami azért egy portugálnak vagy brazilnak sokkal mélyebb és fontosabb, mint egy átlag európainak – akik egy része brahiból gyalogolja le ugyanezt az utat... újra és újra és újra... Mindezek miatt egy érdekes és elgondolkodtató filmnek tartom A zarándokot, ahol nem a színészi alakításokra vagy épp a rendezésre, kamerabeállításra helyeződik a hangsúly, hanem arra, hogyha megnézted, elgondolkodj egy percre. Coelho azért tud lelket önteni beléd, mert kibaszott sokat szenvedett. Neked is ezt kéne megtanuld, hogy önerőből állj fel, ha padlóra kerülsz, és akkor már beljebb vagy...

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook-oldalunkat!