No mit szóltok, hogy hasítjuk a teret az időgépünkkel? Máris itt vagyunk a '70-es években. Még mindig negyven évre a mától, de az öreg Ray bizony már húsz éve keményen tolta ekkor a filmszakmában, igazi nagy öregnek számított a maga 53 évével. Sőt nyugodtan mondhatjuk egy őskövületnek is, mert bizony, miután Az aranygyapjú legendája csúfosan megbukott a kasszáknál – ahogy egyébként a Gulliver, a Rejtelmes sziget és az Emberek a Holdban is –, a Columbia nem meglepő módon nem újította meg a szerződését, és kénytelen volt a továbbiakban szabadúszóként tevékenykedni. A Columbiánál ugyan cserélődött a vezetés is, de ennél fontosabb volt a változás, amit a '60-as évek hozott magával: az emberek inkább jelenkori (James Bond), vagy jövőbeli (Star Trek, Lost in Space) kalandokat akartak, semmint meséket és múltba révedő történeteket, amelyekben Harryhausen otthonosan mozgott. Az első megbízás 1966-ban érkezett a Hammer Filmtől, ahol az Egymillió évvel ezelőtt ismét hatalmas sikert aratott, s nem mellesleg Raquel Welchet mind a három mondatával katapultálta a hírnévbe. Majd 1969-ben elkészítette a Warner Brothers számára A tiltott völgy című személyes munkáját, amelyet még harminc évvel korábban mestere, Willis O'Brian akart kivitelezni, de sajnos félbe kellett hagynia. Miután ez megbukott, Harryhausen elővette régi ötletét, a Szinbád folytatását, ahol eredetileg Szinbád dinoszauroszokkal találkozott volna, de erről a Columbia hallani se akart. Viszont arra kérték, álljon elő valami egészen más történettel, amelynek hőse lehet újra Szinbád, és így készülhetett el a második kaland, a Szinbád arany utazása.
Tizennégy év. Noha a Szinbád volt Harryhausen utolsó sikeres filmje a Columbia égisze alatt, ami miatt később megújították a szerződését, a Columbia meglehetősen rosszul jött ki az üzletből, és sokáig nem felejtett. Mégis számomra meglepő, hogy senki nem erőltette, hogy már a következő évben folytatást készítsenek neki, elvégre a Bond-filmek jöttek derekasan, vagyis már akkoriban is élt a rókabőrlehúzás veretes hagyománya. Épp attól tartottak, hogy egy ugyanolyan színes, látványos filmet készítenek majd, és ezért merőben máshogy folytatták a történetet. Kevésbé mentek rá a szörnyek monumentalitására, és mit tesznek minden esetben a történettel ilyenkor? Úgy van: sötétebbre, baljóslatúbbra veszik.
Mindez igencsak jót tett a filmnek. Eredetileg amikor megnéztem a Szinbád első részét, nagyon elvette a kedvem az egész sorozat folytatásától, meg úgy egészében a Harryhausen-témától. Persze idővel rájöttem, hogy ő direkt nem azokat a szörnyeket és soha nem úgy akarja elkészíteni, ahogy ismerjük őket a mítoszokból, ezért is változnak helyenként – lásd küklopsz –, de ez egyáltalán nem baj, hiszen Guillermo del Toro is inkább saját fantáziavilágát jeleníti meg a vásznon a jól ismert klisék helyett. Ezt hívjuk kreativitásnak. A baj ott kezdődik, amikor emögött nincs semmi. Hülyék a karakterek, nem lehet őket szeretni, szar színészek mondják fel az ostoba párbeszédeket, a forgatókönyvírók bagóért hányják össze a történetet, a rendező nem érti a dolgát, és amúgy is azt csinálja, amit a Schneer a fülébe ordít – Az aranygyapjú legendája forgatásakor Itália partjainál szintén dolgozó brit stáb épp Sir Francis Drake életéről készítette sorozatát és a Golden Hind nevű gálya beúszott a képbe, ezáltal tönkretéve a felvételt, mire Schneer átüvöltött nekik, hogy húzzanak a képből, mert rossz évszázadban vannak, és így az ő felvételüket is elrontotta – utána pedig a producerek agyonvágják a filmet.
Mindezek miatt félve ültem le az Arany utazás elé, és a kezdeti képsorok meg is ijesztettek, ugyanis a filmre még egy millát sem adtak, ami hihetetlenül kevésnek számított a 70-es években. Emiatt a kép nem igazán szép, amolyan tévéfilmesnek mondanám, és már a poszter sem olyan impozáns, mint hajdanán volt. Ráadásul Szinbádot mondanom se kell, más alakítja, ami viszont ez esetben hatalmas piros pont. John Phillip Law ugyan nem egy színésztehetség – legismertebb szerepe ezen kívül a Barbarellában volt –, de összehasonlíthatatlanul jobban formálja meg a karaktert, mint Mathews, és ami a fontos: szerethető, még akár azonosulhatni is lehet vele. Emberi és talán kicsit cool is. Ráadásul csak úgy szórja a jobbnál jobb egysorosokat, például: „Egy élő kutya is jobb egy halott oroszlánnál.” vagy „Te se fogsz meg egy kézzel két dinnyét.”, és a kedvencem: „Bízz Allahban, de kösd meg jól a tevédet!”
Ami pedig lényeges, végre a filmben mindenki arabnak látszik. Nem is írtam a Hetedik utazásnál, de azért az katasztrófa, hogy a sminkesek erre nem figyeltek. Ha europid emberek kaftánba öltöznek, attól még nem válnak arabokká. Itt mintha kicsit túl is lőttek volna a célon, mert Szinbádunk szakállával, turbánjával a nyitó jelenetben inkább Kabir Bedire hajaz, de ez hamar elmúlik, és utána már nagyon adja a karaktert. És persze azt se felejtsük el, hogy az eltelt 14 év alatt Szinbád mindössze egyszer került mozivászonra, az 1963-as Szinbád kapitányban Guy Williams megformálásában.
No a lényeg letudva, kapunk egy arab, szakállas Szinbádot, aki ráadásul most tettre kész – ilyen egy HŐS! –, bár nem tudni, mi lett a hercegségével meg az arájával, hogy ismét a tengerre szállt, de ne is bolygassuk ezt. A legdurvább azonban, hogy még mindig az ő karaktere a legérdektelenebb továbbra is. A filmben ugyanis olyan ötletek vannak, hogy az agyam eldobtam. Szerepel például egy aranymaszkos férfi, aki már ettől ikonikus lett. Ahogy viseli tragédiáját, mert egyébként ő egy nagyvezír, aki büszkén lépked, peckesen, mindig méltóságteljesen. Ahogy ráveszi Szinbádot, hogy keljenek tengerre a harmadik aranylemezért, ott a hátam is borsódzott, mert tényleg nem tudtam, mi is várja hősünket a barlangban. Karaktere valószínűleg megihlethette Ridley Scottot, amikor a Mennyei Királyságot forgatta.
Azután az ellenség, aki most is egy varázsló, szintén fekete ruhában. Viszont ő is érthető, drámája átélhető, ahogy minden egyes varázslat után fokozatosan öregszik. És az ilyesmik tesznek egy filmet etalonná. Megformálója eredetileg a tavaly elhunyt Christopher Lee lett volna, de inkább Tom Bakerre esett a választás, nyilván kevesebbet kért, viszont tökéletes a szerepben, és később a Ki vagy, Doki sorozattal lett híres. Az eredeti verzióban, amikor varázsformuláit mormolja, a feliratozó különféle ismert – pl. kukoricapehely – reklámszlogeneket tett a feliratba tükörfordításban, remélhetőleg a Columbia nem rúgta ki, amikor ezt észrevették. Arra is ennél a filmnél döbbentem rá, hogy Tolkien újított, amikor a varázslóját, Gandalfot jónak állította be. A régi történetekben úgy tűnik, aki varázsol, az csak gonosz lehet, mert csak az ördöggel cimborálva szerezheti meg a hatalmat a mágia fölött, és szükségképpen megmérgezi lelkét a hatalom.
Szinbád kap egy atomjó nőt, a későbbi Kém, aki szeretett engem Bond-lány Caroline Munro személyében – nem szoktam több képet is betenni ilyen rövid ismertetőkbe, de ő megérdemli hogy itt legyen az ikreivel, amiket az arab ruhák még inkább a képünkbe tolnak, és arra is figyeltek, hogy folyamatosan csillogjon rajtuk a fény. Ráadásul a szerepe is jó, egy tüzes rabszolgalányt alakít. Amikor Szinbád hosszasan fejtegeti neki, hogy minden ember egyenlő, és nem helyes, hogy valaki szolgálja a másikat, és ő most felszabadította, és azt csinál, amit akar... és utána utasítja, hogy hozzon neki egy italt, az valami hihetetlenül humoros.
Pont ez volt az egyik, ami hiányzott az előző Szinbádból, hogy legyen benne humor, ami néha több irányból is érkezik, de leginkább a comic relief karakter Harountól, akit csak úgy ráaggatnak Szinbádra, hogy vigye magával, jó lesz neki, hiszen „A sötétben a kendermag is olyan, mint az igazgyöngy.” De Szinbád legénységében nem egy jellegzetesebb arc kapott helyet, szóval amit karakter terén egy filmből ki lehet hozni, azt a Szinbád arany utazása tudja.
De mindez semmi az elképesztően jól megírt forgatókönyvhöz képest. Szinbádnak van oka elmenni Lemuriába, nem csak úgy „na jó segítek a nagyvezíren, mert hétfőig még úgyis ráérek”, és különben is: „Ne dobj követ olyan kútba, melynek vizét iszod.” Brian Clemens mondjuk ezen kívül csak a Hegylakó visszatér forgatókönyvéért vonható felelősségre, de mint a bevezetőben is említettem, a szkriptbe ezúttal belenyúl maga Harryhausen is. De ezt így is kell, ha új történetet írnak, akármilyen hülyeség kerüljön bele – azért Káli belekeverését meg a zöldbőrű embereket kicsit soknak éreztem –, mégse olyan vérlázító, mintha egy eredeti történetet barmolnak szét. Ráadásul Clemens ajánlotta be Munrót is Schneernél, aki mindenáron valami nagy nevet akart, de Clemens addig korteskedett, míg vetett egy pillantást a lányra, és az ikrek aztán megoldottak minden további akadékoskodást, olyannyira, hogy a csajt a premieren már a producer úr nyakából atombombával se lehetett volna kirobbantani. Munro napjainkban a Ray Harryhausen Alapítvány egyik megbízottja.
Nézzük, mit alkotott Harryhausen, mert dacára, hogy eddig csak róla nem beszéltem, azért ebbe a filmbe is keményen odatette magát. Sőt, azt kell mondjam, ez a legtökéletesebb munka, amit eddig tőle láttam, ha nem tudnám, hogy ezek nem CGI-vel készült szörnyek, még akár gyanakodhatnék is rá, mert a stop motiont ezúttal nem lehet tetten érni! Sehol az eddig látott darabosság. Pedig a hajószobor megelevenedése, ami fából készült, vagy Káli – akit kőből faragtak – tánca és későbbi küzdelme Szinbád legénységével simán elviselné, hiszen ezek robusztus dolgok, amelyek nehézkesen mozognak. És nem, Harryhausen tökélyre fejlesztette a saját maga által kifejlesztett Dynamation technikát – amelyet először épp a Szinbád hetedik utazása plakátján és főcímében tüntettek fel. Ez a folytonos mozgás pedig nagyon jót tesz a filmnek.
Káli egyébként a film csúcspontja – ha láttad az 1940-es Bagdadi tolvajt, akkor már tudod, honnét jött az inspiráció ehhez a jelenethez. Ahogy Szinbád azt hiszi, már felülkerekedett, erre a varázsló odadobja a kardot a szobornak, aki egy laza mozdulattal elkapja, az valami fantasztikus. És utána azt hittem, elszúrják, mert hagyják, hogy Szinbád egyedül oldja meg a dolgot, de nem. Az emberei segítik, vállvetve harcolnak, és egy igazán izgalmas küzdelem szemtanúi lehetünk. Csupán azt sajnálom, hogy már a harmadik filmben játsszák el, hogy is lehet az ilyen szörnyeket kiiktatni... Ez mondjuk nem volt valami ötletes. De ha véletlenül ilyen életre keltett szörnnyel futsz össze, legalább tudod, mit tegyél.
A hajóorr támadása is meglepő és mulatságos, bár ebből a jelenetből többet is kihozhattak volna. Ami viszont még nagyon tetszett, az a Homonculus, ami egy kis repülő gremlin, és mégis olyan aprólékosan mozog, hogy le a kalappal. Igazán kár, hogy pont akkor mutathatta meg Harryhausen, hova is fejlesztette a stop motiont, amikor már nem volt erre kereslet, hiszen ezután már csak két filmet csinált.
A gond ennél a filmnél inkább a bevetítéssel adódik. Az első Homonculust, amelyik a magasban repül, nagyon rosszul montázsolták, és emiatt úgy gondoltam, ez a film se lesz jobb, mint az eddigiek. De szerencsére nem sok bevetítős résszel találkozunk, de ezen kívül csupán azt nem tudták hihetővé tenni, amikor a varázsló köddé válik – szintén felesleges, és végső soron banálisan megoldott jelenet –, mivel a kitakart részek nem hatnak természetesnek. Ráadásul ott azt hittem, a varázsló alig tud eljutni a kívánságok kútjához annyira megvénült már, és véletlenül beleejti az aranylemezt, de mint kiderült, szándékosan lökte bele...
A filmben található még egy egyszemű kentaur – ami kimaradt Az aranygyapjú legendájából – kontra griff párharc, ami véleményem szerint tökéletesen felesleges, Káli jelenete annyira lenyűgöző, hogy minden mást időhúzásnak és fölöslegesnek éreztem, azt a viadalt képtelenség űberelni. De elképzelhető, hogy minden Szinbád-filmben muszáj mutatni egy szörnyharcot, és hát egyszemű kentaur még úgyse volt a filmtörténelemben.
Eredetileg egy neandervölgyi emberrel harcolt volna a kentaur, de ezt később elvetették, és az ötlet Szinbád harmadik kalandjába került át. Hasonlóan kimaradt a Viperák völgye című jelenet is, ami már elképzelhető, hogy nem fért bele költségvetésbe, ahogy Alhambra csodás termeiről is le kellett mondaniuk, és inkább Mallorcán venni fel az életre kelt Lemuriát. Harryhausen elmondása szerint a hatalmas szobrokat később tették be a filmbe, mert egész egyszerűen képtelenek voltak a bámészkodókat távol tartani a forgatástól, hiszen Mallorca már ekkor is az egyik legfrekventáltabb üdülőparadicsomnak számított. Végül úgy oldották meg, hogy a tömeg ne látszódjék, hogy szépen kitakarták őket.
Végezetül meg kell említsem Rózsa Miklós zenéjét, aki 14 évvel korábban nem szerezhetett talpalávalót Szinbádnak, de most derekasan helyt állt, bár kétségtelen, hogy nem lett olyan vérpezsdítő és emlékezetes, mint Herrmann munkája. A film összességében nem nyerte el kritikusok tetszését, de a közönségét igen, és emiatt tizenegy milliót kalapozott össze, még úgy is, hogy ezt is decemberben küldték a mozikba, mégis a nagyját a nyári szezonban hozta be.
Én azonban azt mondom, ha csak egy filmet akarsz megnézni, amiben Harryhausen szíve-lelke benne foglaltatik, és bírja egy kalandfilm minden elemét, akkor bátran nézd meg a Szinbád arany utazását, mert pokolian jól fogsz szórakozni, és most kicsit szomorú is vagyok, mert nem hiszem, hogy ennél jobbat látok még a mestertől. Bárki bármit mondjon, ez Ray Harryhausen legjobb filmje.
UI: Ez a film nyerte meg az első Fantasy-kategóriában kiosztott Szaturnusz díjat, de alapos tanulmányozás után én ezt a díjat nem tartom hitelesnek, bár kivételesen elsőre jól beletaláltak az is igaz.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Ray Harryhausen életműve erre folytatódik tovább:
A repülő csészealjak támadása (1956)
Szinbád hetedik utazása (1958)
Az aranygyapjú legendája (1963)
Szinbád és a tigris szeme (1977)
