Le kell szögeznem, hogy Hajdu Szabolcs ismét egy olyan magyar rendező, aki rettentően szimpatikus, ezt közvetlen stílusával, amit a sajtóvetítést záró beszélgetésben megfigyelhettem sikerült elérnie. Ha ez nem lenne elég, nagyon tetszik pár korábbi munkája, mint a Fehér tenyér, aminél nagyobb kritikát nem is csinálhattak volna a versenytorna lélekromboló mivoltáról, vagy a Bibliothéque Pascal, ami szinte már Taxidermia magasságokat nyaldos. Szóval Hajdu nem csak emberileg jó arc, de szépen magyarosan fogalmazva egy baszott jó rendező is. Tehát a kritikát tessék úgy olvasni, hogy az csak és kizárólag a filmnek szól...

Hajdu filmjének sajtója igazából sereghajtóként érkezett, mert az Ernelláék Farkaséknál című filmet már egyszer bemutatták Karlovy Varyban, ahol akkora sikert aratott, hogy azonnal hozzávágtak egy Kristály Glóbuszt - aminek igazából örülni is lehetne, de ugyanezt megkapta már egy másik magyar film is, úgyhogy a zsűri mentális képességeiről meglehet el kéne lassan gondolkozni -, aztán bemutatták az idei Cinefesten is Miskolcon, majd a sajtó előtt afféle családias vetítés keretében is, zárt körben Hajduék lakásán. Aminek leginkább abban lesz szerepe, hogy Hajduék így tervezik bemutatni, az ország csekély számú Art mozija mellett, családi házakban, panellakásokban, és egyéb helyeken, ahol felkötnek egy fehér lepedőt, aztán indulhat a projektor. Az elmondás szerint ez még emelni is fogja a film hangulatát.

Röviden a "szüzséről". Két család találkozását meséli el a film, egészen pontosan annak egyetlen napját. Két lánytestvér Eszter és Ernella ambivalens kapcsolata ez. Eszter Farkashoz ment hozzá egy értelmiségi fickóhoz, míg Ernellának a proli Albert jutott. Ernelláék kint voltak egy évig Skóciában, aztán nem jött be a szerencse próbálás, és miután elfogyott a hamuba sütött pogácsa, most nulla tervvel Farkaséknál csöveznek. Ezalatt az egy nap alatt pedig rengeteg minden a felszínre kerül, sérelmek, összeférhetetlenség, stb. mert a két család nem is különbözhetne egymástól jobban társadalmilag, ideológiailag, politikailag, de még szociálisan is. Ernelláéknak ráadásul egy kamasz lányuk van, míg Eszteréknek egy ördögfióka fiú gyermekük. És hát ezzel fog eltelni ez a szűk 80 perc.

Az érzés, amikor rájössz az első öt percben, hogy a maradék 75 is egyetlen kibaszott szobában fog játszódni, amikor bebizonyosodik, hogy a várva várt nagyapa SOHA nem fog megérkezni, amikor előre tudod, hogy a négy emberből, rendre össze fog kerülni kettő, és azok aztán különböző párbeszédeket folytatnak, amikor sejted, és tényleg, van egy Miért? beszélgetés a gyerekkel... megfizethetetlen. Lehet nem értesz dolgokat, például miért is esik ennyitől hasra a szakma? De azt tudod, hogy kb. ez a film a mostani idők Roncsfilmje. Tudod az a szaros faszos mai magyar valóság. Ezt látod otthon is, ebből nem fogsz soha semmikor kijutni, mert mindig visszahúz, vagy visszalök valami. Ugye de jó lesz, ha visszaint a vászonról? Pláne, ha van egy gyereked, és hasonló kríziseken mész át az asszonnyal, mert majd azzal a tudattal kelhetsz fel a székből, lám-lám más is szenved, ők se boldogok, ők is küszködnek. Végre, valaki megérti, itt bent milyen harcok dúlnak!

Ennél sokkal nagyobb bajnak tartom, hogy az Ernelláék Farkaséknál egy hihetetlenül analizálós, neurotikus értelmiségi filmecske. Nagyjából olyan, mint amiket Woody Allen gyárt már negyven éve rendületlenül. És azért sejthető, hogy Woody zsenijét itt hiába keressük. Ez bizony kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. A sokat idézett "Hozzál már apádnak egy sört, légyszíves!" mindenképpen. De ettől még ez egy megkésett Allen film, leginkább a Szeptember című darabja jutott eszembe, mert kb. az játszódott egy szobában, egy csapat a társadalommal, és önmagával sem kibékült értelmiségi körében. És ezzel nem azt mondom, hogy a filmben nem található pár jó poén, vagy néhány jó jelenet, beállítás. De azért ez kevés még, hogy pajzsra emeljék, illetve éppen elég volt, mert ez már megtörtént.

Ne legyenek illúzióink, a film főszereplői, Hajdu és családja, felesége Török-Illyés Orsolya, két gyermeke Lujza és Zsiga. A film helyszínéül saját lakásukat használták, a stáb tagjait pedig a Metropolitan Egyetem növendékei adták, így lett 14 operatőre, és megannyi vágója a filmnek, attól függően ki mikor ért rá. Emiatt sajnos még az olyan jó jelenetek is kitalálhatók, amikor Farkas keresi a kisfiát, és bár eredetileg egyetlen hosszú snitt lett volna, végül szétdarabolták, és okafogyottá volt az egész, pedig, ha másra nem hát technikai kísérletezésre jó lett volna. Mindez két és félmillióba fájt, amit Hajdu saját maga gründolt össze - a Kristály Glóbusszal a hazai bemutató előtt máris visszahozta a film a tripláját, ami azt hiszem mindenképpen rekord -, mert a Filmalapnál megint húzták a szájukat. Persze lehetséges, hogy azért a katasztrofális Délibáb is nyomott egy picit a latban.

De hát ahogy mondani szokás ez a magyar virtus. Volt itt már fényképezőgéppel felvett film, a Van is minimál költségből készült, hogy a tévéfilmes Félvilágról már ne is beszéljünk, de most azt hiszem tényleg elértük a kreativitás csúcsát, amikor már minden zsebből megy, mindenki ismerős, és a végén mégis kap egy díjat. Egy biztos A nagy füzetnél jobban megérdemelte, még így is. Kérdés csak az ki lesz erre kíváncsi, hogy aztán ilyen nyakatekert módon meg is nézze? Mert ilyen nézőriasztó címmel azért már régen vertek meg magyar filmet - Ernella, milyen keresztnév ez már? -, és ez bizony előre is vetíti mindazt a pszichológiai, filozófiai, szociológiai, és ideológiai utazást, amit a szereplők aztán egymás lelkének bugyraiban tesznek. Röviden Hajdu készített egy neurotikus értelmiségi filmet az értelmiségnek az értelmiségiekről, értelmiségiekkel.

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold be a Facebook oldalunkat!