Az év végére érkezett még egy magyar film. Bár ezért a kijelentésemért lehet egyesek megköveznének. Mindenesetre Bereczki Csaba első filmje egy rész dokumentumfilm, egy rész road-movie, egy rész pedig útikönyv. Ahol egy klezmer - klasszikus zsidó népi zene - együttes szemszögén át, bejárhatjuk Montrealt, New Yorkot, Párizst, Berlint, Budapestet, hogy a végén megérkezzünk Moldovába. Közben a jó barátok arról regélnek milyen érzés volt egykoron és manapság gyökértelen zsidónak lenni. És mindig szól a zene...

Voltam olyan pofátlan és betettem pont ugyanazt a pillanatképet. Ennyire polgárpukkasztó plakáttal sem találkoztam még, ahol lényegében rámontázsolták a húsvér szereplőket a többit meg oldja meg a fotosop. A film önmaga is ennyiből áll, fenemód jól érzik magukat hőseink, és lehetőleg minden városban egyszer eléneklik a Ó mily' szerencsés zsidó vagyok című számukat. Ami elsőre még érdekes, de huszadjára már inkább fárasztó. Ezt leszámítva azonban kellemesen eltelik a kilencven perc, csak épp arra nem sikerült rájönnöm a végén, hogy mit is akart ezzel elérni Bereczki. Lehet meg akarta csinálni a következő Bunea Vista Social Clubot, de azért attól messze van.

Nem igazán szeretem az ehhez hasonló dokumentumfilmeket, de a zsidó kultúrát, zenét annál inkább, úgyhogy egyáltalán nem mondhatom, hogy nem szórakoztam jól. Érdekes volt látni a különböző városokat, és még érdekesebb volt hallgatni a megannyi aforizmát, megtörtént esetet, amit a bandatagoktól hallhatunk az úton. Kicsit olyan mintha mi is ott lennénk velük, annyira életszagú az egész. Például egyikük arról beszél, hogy Izraelbe egyszer alig akarták beengedni, mert nem voltak benne biztosak, hogy valóban zsidó-e a különc életfelfogása miatt. A másik arról, hogy igazán jó kovászos uborkát csak az ecseri piacon lehet kapni.

De megtudjuk azt is, hogy a mostani New York már nem az a Mekka - bocsánat! - mint egykoron, hogy Párizs el van önmagában, hogy a disznóhús valójában nagyon is ízletes, és hogy nagy és monumentális holokauszt emlékművek helyett inkább az egyénekre kellene koncentrálni, ahogy az a botlókövekkel sikerült. Rengeteg érdekes dolog hangzik el a filmben, amiben az identitás, a hovatartozás kérdésköre rendre előkerül, és sok olyasmi, amit érdekes módon nem nagyon szokás emlegetni. Például, hogy egész Európában Franciaország mellett egyedül Magyarország volt az, ahol vallástól, hovatartozástól, mindentől függetlenül teljes jogú állampolgár lehettél, csak beszéld a nyelvet. Ezért alakultak ki ezek a gócpontot, a zsidónegyedek ezekben a városokban, mert már régen is szabadabban gondolkodtak, mint máshol.

És végtére is jó ezeket a helyszíneket viszontlátni, különösen a budapesti részt, ahol a film hirtelen átvált magyar nyelvűre, és hanyagolni kezdi az angolt. Mert az együttes tagjai magyarok is, zsidók is, amerikaiak is. Aztán a film egyszer csak véget ér, hazatérnek a legények, és kurtán furcsán búcsút kell intsünk ennek az egésznek. Ürességet és hiányt hagyva a nézőben, ezt nem is tudtam igazán hova tenni, kellett volna valami igazán jó levezetés. Ott maradsz egyedül a szótlan stáblista alatt, és magadban töprenghetsz, mit is láttál, miről akart beszélni?  

Talán a címben rejlik a válasz, hogy a Lélek Kivonulásáról, csak épp fordított sorrendben. Vissza a gyökerekhez, ahonnét egyszer menekülni kellett. Mindezek miatt érdekes alkotásnak tartom Bereczki filmjét, de amolyan felemás az egész, és nehezen hívok én is bármit magyarnak, amiben csak kevés magyar szó hangzik el, és a 90%-át feliratozni kellett. Aminek nincs magyar címe, és akinek szinte csak a rendezője az. De ha kicsit is érdeklődsz a zsidó kultúra, a jóféle aforizmák világa iránt, akkor majd alkalomadtán szenteld neki azt a másfél órát, moziba ugyan nem kell érte rohanni, de kikapcsolódásnak a tévé előtt bármikor belefér.

Ha tetszett a kritika kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!