Fantasztikus, ez egyszerűen fantasztikus. Szóval miről is szól a filmje? Ha jól értem, valami szuperhősről, ugye? Hogy micsoda? Egy félőrült hippi elvonul a világtól, és neveli a kölykeit? Most komolyan, és ki szerepel benne? Aragorn? Hát megőrült maga? Kilincseljen a Sundance-nél, hátha ott ráharapnak az ötletre, mi sajnos nem tudjuk finanszírozni a vállalkozását. Emőke, küldje már be azt az előző csávót, a Fűrész 8 hirtelen mégse hangzik olyan rosszul.

Tényleg nagy dilemmában lennék, ha a Fűrész nyolcadik része, meg e közül az akármi közül kellene választanom. Ha valaki olvasta a Don't Starve-ismertetőmet, az aztán tudja, hogy néha tényleg itt hagynék csapot-papot, és elhúznám a belem jó messzire, ahol maximum egy Wilson nevű labdával beszélgethetnék. Nyilván ilyesmit érez Matt Ross is, amikor hirtelen felindulásból megírta, aztán rögvest meg is rendezte ezt a filmet, és főszereplőjének a szebb napokat megért Viggo Mortensent kérte fel. A filmben rajta kívül egyetlen nagyobb név, Frank Langella játszik, hacsak nem számítjuk ide Steve Zahnt, akit ezer éve nem láttam egy értelmes filmben sem, de azt hiszem, ez elmondható a mostani szereplésére is.

Szóval a történet tényleg kimerül abban, hogy Aragorn visszavonult a hegyekbe, és ott neveli HAT gyerekét, melyek között akad kisebb, nagyobb, fiú és lány vegyesen, ahogy az kell. Minthogy végképp kiábrándult mindenből, amit ember alkotott, ideértve az intézményesített oktatást, orvoslást, közigazgatást és hasonló dolgokat, köszöni szépen, nem kér az élet és a tudomány vívmányaiból. Ő műveli a kertjét, és semmi más nem érdekli, őket és a gyerekeket hagyják békén. Igen ám, de ez a viszonylagos „sziget” csak addig működik, amíg egy kezelhetetlen betegség fel nem üti a fejét. Mindig akkor szorul rá az ember a társadalomra, amikor már késő. Hősünk felesége pedig gyógyíthatatlan beteg, és amikor megkapja a hírt, hogy bizony meg is halt – egészen pontosan öngyilkos lett –, mégis csak arra kényszerül, hogy visszatérjen oda, amit a háta közepére kíván.

Hiába alkottak ketten egy tökéletes párt, hiába akarták létrehozni az elveszett paradicsomot, a rendszer mégis csak visszahúzza őket. Ebben élen jár a Sátánt is megszégyenítő kegyetlenséggel ábrázolt nagypapa, aki valójában az egyetlen józanul gondolkodó ember a filmben, aki még nem vesztette el a realitással való kapcsolatot. Arra talán már fel se kell hívjam a figyelmet, hogy mindezt kilencven perc helyett két órában élvezhetjük, úgyhogy bőven lesz időnk elmélkedni, legközelebb ki akarunk-e ruccanni a hegyekbe, vagy netalántán a vadonba, mert a végén még beleakadunk egy ilyen Vándorhoz hasonló elmebetegbe, aki ki tudja, milyen okból trockistának vallja magát, és téged, mint a kapitalizmust megtestesítő csökevényt, a minimum, hogy kirabol. 

El nem tudom mondani, mennyi problémám van ezzel a filmmel azon kívül, hogy unalmas, és nem igazán szól semmiről. Mert mi az alapvetés Ross filmjében? Társadalmunk rossz, értem, ezért kivonulunk belőle? Aztán egy trauma miatt meghasonlunk, és rájövünk, hogy mégis csak szükségünk van a társadalomra, ha másért nem,  azért, mert anyut ott kezelték a csúnya emberek, és most a még csúnyábbak meg el akarják temetni, miközben ő hamvasztást kért. Rögtön itt vannak a karakterek. Minek hat gyerek, ha a felével nem foglalkoznak? A két leginkább bemutatott csemete, a végtelenül bamba Bodevan – mondjuk egy ilyen névvel tuti én is ilyen lennék –, aki bár féltucat nyelven perfektül beszél, és tíz egyetem sír utána, csak menjen továbbtanulni, még se tudja, mihez kezdjen egy nővel 18 évesen.

A másik a szintén fiú Rellian, aki egész hamar felismeri, hogy apjánál valami nincs rendben, és az ő hülye elméletei felelősek anyjuk haláláért, meg azért, hogy élhetetlen szerencsétleneket nevelt belőlük. Lehet, szarvasra tudnak vadászni, és bármikor felmondják Amerika Alkotmányát, csak éppen mindeközben a társadalomról nem tudnak semmit. Csak annyit, hogy rosszak, mindegy, hogy kommunisták vagy kapitalisták. Apjuk megfosztotta őket a gyerekkoruktól, hogy gyerekek maradhassanak, ennek a kornak minden jogával és kötelességével. Vándor ugyanis annyira szabadelvű, hogy lépten-nyomon káromkodik, és blazírt papírízűséggel magyarázza el a legkisebb lányának, mit is jelent a szeretkezés/közösülés, vagy éppen hogyan nem illik asztalnál megjelenni. Megfejtés, egy szál pöcsben, de ha nem kajálsz, akkor totál rendben van.

És ez a legnagyobb probléma. Ha már kivonulok a társadalomból, miért felejtem el az ÉLET-re megtanítani a gyermekeimet? Miért vaskos könyvekből tömöm őket ugyanolyan baromságokkal, ahogy azt az iskolában teszik? Miért van működőképes autóm, ami benzint zabál, és miért van annyi készpénzem, mint a szemét, ami egy megvetendő monetáris eszköz? Meg különben is, a gyermekeimet lopásra ösztönzöm, ha éppen kaja kell, meg hogy viselkedjenek durván és agresszívan. Úgyhogy morális bajaim is adódtak a filmmel jócskán. A film végső megoldása pedig az addig egész jól felépített konfliktusokat kvázi félresöpri, csak hogy polgárt pukkasszon az utolsó negyedórában. Igaz, hogy a Vándor családja már a széthullás szélén táncol, de azért mégis szeressük egymást... mert család. Ha mást nem, ezt illett volna szépen kidolgozni. Az meg egy égbekiáltó baromság, hogy Mortensent ezért a szerepéért jelölték Oscar-díjra. De persze nem ő fog nyerni, ő csak azért van ott, mert A király visszatér miatt most kompenzálta az Akadémia. 

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!