Hirtelen felindulásból véletlen jutottam ehhez a filmhez, eddig gyakorlatilag a létezéséről sem tudtam Woody Allen e kis alkotásáról. Nem olvastam róla sehol, nem mesélt róla senki, igazából gőzöm sincs, miért szereztem be. Azt tudom, hogy azért néztem meg, mert ez volt a legrövidebb film a gyors választékból, nekem pedig lassan munkába kellett mennem, és kellett valami a reggeli mellé. Ennél jobban nem is választhattam volna.

Ugyanis Woody Allen egyik legjobb filmjéről van szó. Egy nagyon hangulatos nosztalgiafilmről van szó, amelynek sikerül elérnie, hogy mi is tökéletesen átérezzük az alkotó édesbús melankolikus emlékeit egy olyan korszakról, amelyben nemcsak hogy nem éltünk, de igazán sok tudomásunk sincs. Woody Allen a rádió két oldaláról mesél nekünk (a narrátor ő maga, illetve a magyar verzióban Kern András) testi valójában nem jelenik meg előttünk, de Kern itthon már annyira összeforrt ezzel a szereppel, hogy mi magyarok is tökéletesen érezhetjük a jelenlétét. Tehát egyszerre mesél nekünk Woody bácsi a rádió két oldaláról, bemutatva egy zsidó nagycsalád kisembereinek hétköznapi életét (vajon honnan vette az ihletet?), közben pedig rádiós anekdotákat oszt meg velünk a mikrofon mögött álló gazdag sztárokról. Természetesen a háttérben dübörög a történelem, valahol '41 és '44 között játszódik a történet, mikor Amerika belépett a második világháborúba. Közben persze vannak jó poénok is, de nem minden az agyonismételgetett szexualitás-párkapcsolat woodyalleni tengelyén mozgunk, hanem valamilyen szempontból nemesebb-egyszerűbb érzéseket követhetünk végig kissé szatirikusan, de lehengerlő bájjal.

Ilyen szempontból csak az Amarcordhoz tudnám hasonlítani. Persze az Amarcord sokkal jobb film, de Woody Allen életművében mindenképpen egy kiemelkedő, ám alulértékelt film A rádió aranykora. Bátran ajánlom mindenkinek!