A kaktusz virágát sose néztem meg, mert látatlanban egy humortalan giccses '60-as évekbeli szarnak tartottam. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Mindössze annyiban volt igazam, hogy '60-as évekbeli.

Azt viszont legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy idős kora ellenére az utóbbi időben látott vígjátékok közül messze ez lesz a legviccesebb. Egy vígjátékról pedig ez a legeslegnagyobb dicséret, amit el lehet róla mondani, hogy végigneveted az elejétől a végéig. Ráadásul a filmnek nem harsány, térdcsapkodós humora van, hanem inkább olyan finoman szellemes, az ember mégis kénytelen hangosan nevetni. A forgatókönyv ugyanis isteni, maga az alapszituáció már önmagában vicces, aztán ezt még képesek úgy csűrni-csavarni, hogy még viccesebb legyen. Mindehhez ráadásul elsőrangú dialógusokat írtak, olyan riposztok hangzanak el, amilyet ritkán lehet filmekben hallani. A színészek pedig csodálatosak ehhez az anyaghoz. Walter Matthau tulajdonképpen marad a szerethető, link mackó karakternél, de az idősödő Ingrid Bergman már valóban nagyszerű. A Casablanca fátyolos szemű dívájaként legalább olyan hiteles, mint e film begyöpösödött, jéghideg vénlányaként, aki a történet során fokozatosan kivirágzik. Nála csak Goldie Hawn jobb, aki az egész vígjáték szíve-lelke. Annyira imádnivaló, cuki kiscsaj még itt, amilyennek soha ezután nem láthattuk, az ember egyszerűen csak nézi azokat az óriási szemeket, az édes kis pofit, és ha akarja, ha nem, teljesen belecsavarodik.

A magyar szinkron pedig egy régi klasszikus, és valami szenzációs. Nem hallottam az eredetit, de ezek után nem is akarom, biztos vagyok benne, hogy kevésbé lenne vicces a film e nélkül a fordítás, és a magyar színészek fantasztikus teljesítménye nélkül. Ha tehetitek, ti is szinkronnal nézzétek meg a blog eddigi történetének talán legviccesebb filmjét.