"Ha arrafelé menne, rögtön a várhoz jutna, és máris vége lenne a filmnek."

Kiskamasz koromban láttam egyszer ezt a filmet, illetve tulajdonképpen csak a második felét, akkor eléggé tetszett, és most jött el a ideje, hogy újra meg tudjam nézni.

A Legendánál jobban sikerült, márpedig azért, mert ezúttal van egy emberi, szimpatikus főhősnőnk, akivel együtt lehet érezni, és ez jelentősen megkönnyíti, hogy beleéljük magunkat a mesebeli kalandokba. A másik tényező, amiért jobb filmről van szó, hogy a Legendánál képtelenek voltak eldönteni, hogy ezt most gyerekeknek szánták-e, vagy felnőtteknek. A Fantasztikus labirintusnál nincs ilyen probléma, itt egyértelmű, hogy gyerekfilmet láthatunk, jópofa bábokkal, meg egyértelmű tanulságokkal. Szerencsére ennek a filmnek még humora is van, néha valóban jókat lehet rajta mosolyogni, ilyen jelenet például a kukac utolsó beszólása. A bábok egy része kifejezetten tetszetős, főleg a gyáva Hoogle, aki egyébként a történetnek is az egyik legjobb karaktere. Az mindenképpen pozitív a Fantasztikus labirintusban, hogy senki sem végtelenül jó, vagy végtelenül gonosz, a főhősnő az elején kifejezetten ellenszenves, David Bowie pedig túl elbűvölő ahhoz, hogy igazi rosszfiú lehessen. A Fantasztikus labirintus további erénye, hogy nagyon ötletes, és kreatív az elejétől a végéig: a beszélő kopogtatók, a beszélő falak, a kezekkel teli verem vagy a finálé lépcsős jelenete rendkívül emlékezetes pillanatok. Az ifjú Jennifer Connelly a Volt egyszer egy Amerika durva világából került ide Meseföldre, és már itt is végtelenül bájos, édes és különleges kis hölgyecske, 13-14 évesen valószínűleg miatta tetszett annyira a film.

Viszont olyan hibái is vannak ennek a filmnek, amik már majdhogynem a nézhetetlenség határát súrolják. A legdurvább ilyen szempontból az a jelenet, amikor azok a hülye piros nemtudommik dobálják egymás fejét, egy borzasztóan idétlen dal kíséretében. Ez olyan szinten übergagyi, olyan elképesztően rossz, hogy leesett állal néztem, és utána még percekig nem tudtam magamhoz térni az ámulatból. És ha már a dalbetéteknél járunk, valóban nem tesznek jót az összképnek: tök fölöslegesen belassítják a cselekményt, ami még nem is lenne probléma, ha jók lennének a dalok, de egyáltalán nem azok. Tök jelentéktelen limonádék amiken még a '80-as évekbeli hangulat is inkább ront, semmint javít. Az előadójuk David Bowie alapvetően jó választás volt szerintem a szerepre, de erre a séróra, meg erre a cicanadrágra egyszerűen nincs bocsánat. A történet legidegesítőbb karaktere azonban mégis inkább Sir Dydimus, akinek a megjelenésénél egy mélyről jövő érzés tört fel bennem, miszerint arrébrugdosnám a picsába, csak kussoljon már el! Amíg meg nem jelent aszittem, hogy Ludo az irritáló (egyébként tényleg az), de Sir Dydimus fél perc alatt lesöpörte a színről.

Az eredeti, klasszikus VICO-s szinkronnal volt szerencsém a Fantasztikus labirintushoz, nagy valószínűséggel korábban a tv2-s verziót láthattam. A szereposztás alapján az sem tűnik rossznak, de állítólag a szöveget nagyon elszúrták. Nekem mindenesetre egyszer megfelelt így eredeti szinkronnal, sok hibájának, és sok erényének köszönhetően egy nagyon érdekes filmről beszélhetünk.

Ha pedig egy nagyon alapos, mélyre ható elemzést akartok olvasni, telis-tele érdekességekkel, akkor ajánlom nektek a Fatum Portált.