Ez már nem giallo volt, nagyon nem. Sokkal inkább thriller, vagy talán még egy pszichohorrort is rá lehetne fogni, de ez határozottan nem giallo, az biztos.

Ráadásul nagyon nehéz is erről a filmről írni, mert a befejezése úgy megkavart, hogy igazából nem is tudom, hogy mit gondoljak róla. Alapvetően egy bolond nőről szól a sztori, akit mindenféle hallucinációk gyötörnek egy gyerekkori trauma miatt. Nem lehet nem észrevenni a kapcsolatot a Rosemary gyermeke című Polanski filmmel, de engem ez nem zavart. Amúgy nagyon profi a kivitelezés, Mimsy Farmer hiteles a szerepében, a megbolydult pszichéjébe tett utazásunk során fokozatosan tárulnak fel előttünk a múltbeli bűnök. A kamerabeállítások, a színek, a zene tökéletesen szolgálják ki ezt a történetet, végig érzékelhető egyfajta elfojtott, enyhén hátborzongató atmoszféra, ami egyértelműen a rendező tehetségét dicséri. Viszont az én ingerküszöbömet ez nem nagyon lépte át, de tény, hogy nagyon álmosan néztem. Bealudni nem sikerült, de az érdeklődésemet sem igazán tudták fenntartani.

Aztán ott van az a bizonyos utolsó jelenet, ami mindent a feje tetejére állít.

De nem csak mindent a feje tetejére állít, hanem hihetetlenül váratlan, meglepő csavar, amire senki sem számíthatott. Mindezek ráadásaként annyira szürreális, visszataszítóan beteg, és brutális, amire nem sok példa van a filmtörténetben. Különösen disszonáns hatást kelt a történet korábbi visszafogottságával szemben. Amikor láttam nem csak az állam esett le, hanem a belem is kifordult. A kérdés az, hogy mennyire légből kapott ez a csattanó, mert mikor néztem, nekem nagyon úgy tűnt. Egy újabb megnézés eldönthetné ezt a kérdést, ezzel csak egy baj van: nincs semmi kedvem megint megnézni, annyira nem élveztem ugyanis ezt a 100 percet.

Ilyenkor nagy szerencse, hogy nem kell pontoznom. Fogalmam sincs, mit kéne adni ennek a filmnek. Tegnap néztem meg, még mindig kiráz a hideg, ha a befejezésre gondolok, de semmi kedvem megint látni.