Ha úgy döntötök, hogy megnézitek a Rocco és fivéreit, úgy számoljatok az időtökkel, hogy egy három órás filmet fogtok látni. A legmeglepőbb ezzel kapcsolatban az, hogy mégsem unatkoztam, hanem kifejezetten élvezetesen telt számomra az idő.

Az akkoriban végbemenő társadalmi változásokat (vidéki földmunkáról a nagyvárosi iparba) akarja bemutatni Visconti egy család történetén keresztül, ami az elején hangulatos és realista, de a film felétől átmegy az egész egy teátrális melodrámába, ami egészen odáig fajul, hogy az egyetlen értelmes szereplő belemondja a tanulságot a kamerába, mint egy Szomszédok epizód végén. A színészek színpadiasan túljátsszák a jeleneteket, a jellemek végletesekig egysíkúvá válnak, és hiteltelenek lesznek a reakciók. Mégis tetszett a Rocco és fivérei, és nem puszta sznobizmusból. A kis apróságok teszik élvezetessé ezt a filmet, azok a dolgok amik később visszaköszönnek Scorsese vagy Coppola filmjeiben, itt szintén ezt a tipikus olasz világot látjuk. Ráadásul nagyon hatásosak a képek, szenvedélyes, és drámai a sztori, úgyhogy még úgy is élvezhető, ha Alain Delon sokkal kevésbé hiteles olasz bunyós szentként, mint jéghideg profiként, amit sok későbbi filmben láthattunk tőle. A Rocco és a fivérei ugyanis nagyon messze van a korábban már tárgyalt életérzéstől, helyette megkapjuk az olasz dolgos kisemberek mindennapi történetét. Hibái, hossza és avíttsága ellenére szerintem még ma is érdemes megnézni.

Sajnos nem az eredeti Pannónia Filmstúdiós szinkronnal láttam, ami szinte a filmmel egy időben készült, hanem az új, Magyar Televízió által megrendelt verzióval. Bár valószínűleg nem ér fel az eredeti színvonalához, de egy teljesen korrekt, jó minőségű munka remek színészek tolmácsolásában.