Nézem a főszereplő arcát, és egyszerűen nem tudok rájönni, honnan ismerem. Nézem, rohadt ismerős, de nem tudom ki ő. Egy Clint Eastwood karaktert alakít, csak egy kicsit érzékenyebbnek és viharvertebbnek tűnik. Ki ő? Valamiért utálom, de fogalmam sincs miért. Nem bírom tovább, az internet a barátom, Robert Hosseinnek hívták. Biztos, hogy máshol is olvastam ezt a nevet, de még mindig nem ugrik be.

Aztán jön a nagy homlokra csapás. Ő Rosen felügyelő A profiból!

Miután mindez kiderült, már nyugodtan tudtam nézni ezt a ’69-es spagettiwesternt. 

Szépiaszínekben indul a film, ami nagyon jól megy a történet stílusához, majd ugyanígy ér véget. Ezzel csak az az egyetlen negatívum, hogy valószínűleg hatásosabb lett volna, ha az egész mozit így csinálják meg. A Cemetery without Crosses-t leginkább a Volt egyszer egy Vadnyugathoz lehet hasonlítani. Közelében sincs természetesen a színvonalához, de a stílushoz annál inkább. Ez a film is nagyon lírai, melankolikus hangulatú, nagyon keveset beszélnek benne, a történet pedig ehhez képest nagyon egyszerű, és sokadrangú. Gyönyörű például az a jelenet, melyben a csodaszép Maria találkozik a Rogers családdal, és kicsordul egy könnycsepp a szeméből. Nagyrészt a zene is rendben van, ami nem több egy egyszerű gitárdallamnál, és remekül illik a film képeihez. Nem úgy, mint a harsogó főtéma, aminek egy westernvígjátékban lenne a helye, mert itt nagyon kizökkenti a nézőt a film amúgy kiváló hangulatából. 

Ezt leszámítva azonban egy igazi kis elfeledett gyöngyszemről beszélünk, amelynek egyszerű mivoltában rejlik a nagyszerűsége, és a műfaj rajongói 100%-osan megtalálhatják a számításaikat.