Mi tagadás, ha fantasztikus film kerül említésre, éppenséggel nekem sem Spanyolország villan be elsőként. Így aztán az újdonság érdeklődésével szemezgettem a 2001-ben készült filmet, miután egy cikkben olvastam róla pár dicsérő szót. Jobb is, hogy ekképp történt az első találkozás, mert miután keresgetni kezdtem utána, merőben másokat olvastam. Minél inkább visszamentem az időben, annál több volt a lehúzó kritika, de mostanában már szaporodnak róla a dicsérő szavak. A puding próbája az evés, mint azt az angoloktól tudjuk, így aztán beszereztem és megnéztem. Röviden, kár lett volna kihagyni.

A történetet a nem túl távoli jövőbe helyezték, potom 20 évnyire előre. Az emberiség a Marsot veszi célba, űrhajó indul az írói fantáziát oly sűrűn megmozgató égitest felderítésére. Rögtön az elején, némi eligazító diskurzus után, pazar űrbéli képekkel rajtolunk a vörös bolygóra, ahol nagyot koppanunk a hajó legénységével együtt. Ugyanis az a néző is így jár, aki hagyományos űrmozira számít. A leereszkedés szoftverhiba miatt kudarcba és tragédiába torkollik. Lőttek a hagyományos történetnek, innentől fogva az expedíció a kőkemény valósággal kerül szembe, a felderítésnek vége. Csupán egy űrkabin és a készletek maradéka áll a szerencsétlenül járt legénység rendelkezésére, akiknek az első marsi élményként egy temetés jut. A mentőűrhajó csupán 26 hónap után futhat be, addig kell kihúzni valami módon. Egy valami gyorsan nyilvánvalóvá lesz, a készletek nem elegendőek arra, hogy mindenki életben maradjon, a vállalt drákói rendszabályok ellenére. Itt a történet akár át is fordulhatna egy vérgőzös horrorba, ami már spanyol nyelvterületről sem volna ismeretlen. Szerencsére nem ez történik, elvégre magasan képzett, intelligens emberekből áll a legénység. Felmérik a helyzetüket, számolnak, megoldást keresnek a túlélés esélyeit növelni. Érdekes megfigyelni, hogyan reagálnak azok, akik a kemény dolgokkal számoltak ugyan, de ezúttal sokkal nagyobb a tét. Széles a skála, a kétségbeeséstől az apátián át az emberi találékonyság megmozdulásáig. A film legnagyobb erénye az, hogy nem engednek a közhelyeknek. Ez nem a Stargate sorozat, ahol a kalapból mindig előkerül az aktuális epizód bajainak laza megoldása.

A Mars emberi életre teljesen alkalmatlan, rideg bolygó, és a matematika nagy úr. Ketten élhetnek, a többi nem. Sőt, gyorsan kell dönteni, mert a készletek nem is naponta, de órák alatt merülnek ki. Tömény pár óra az ott a kabinban, ahol mindenkiről kiderül, milyen a valódi énje. Furcsa módon a film legjobb része mégis nem a kiválasztás folyamata, hanem ami utána jön, az utolsó harmad. Az önkéntes halált vállalók nekiindulnak a sivár felszínnek, hogy végső óráikban is tudományos adatokkal segítsék a valamikor megérkező újabb hajót. A kietlen táj, a biztos halál tudott, mégis el nem fogadható tudata, Javier Navarette pazar zenéje és a bravúros fényképezés együtt igazi varázslatot hoz létre. Az ember, amikor rájön, mennyire fontos az élet, annak minden múltbéli, jelen pillanati rezdülése. Milyen különös dolgok merülnek fel az emlékezetből, amik tűnjenek bár az adott percben oda nem illőnek, valahol mégis döntőek voltak az egyén sorsában. A végére azért jut még egy fordulat. Érdekes, de azt a valóban sci-fi részt sok kommentáló tartja fölöslegesnek. Nem osztom ezt a véleményt. Egy teljes, pusztuló bolygó sorsa fonódik össze a tragédiára váró expedícióval, egészen új dimenzióját nyitva meg a történetnek. Talán le sem zárja, de azt döntse el mindenki személyesen.

Még pár szót lezárásként. "Valóságos" a kiinduló helyzet, hihető a karakterek viselkedése, a Lanzarote szigetén felvett külső képek pedig annyira jók, hogy minden további nélkül elfogadhatóak marsi tájnak. Bár a szereplők teljesítményéről igen lesújtó jelzők röpködnek a neten, de az általam nemrég látott Space Battleship Yamato "színészei" után bármi jobb. Valóban nem ők képviselik a szakma csúcsát, de hozzák, ami kell. A botrány mozijairól elhíresült Vincent "Brown Bunny" Gallo tényleg kilóg a sorból, neki nem kéne színészkednie, nincs eszköztára. A kezdő színész-rendező, Maria Lidon, azért érdekes úton indult el a maga szinte dokumentarista rendezési stílusával. A film egy részét abban a Panavision stúdióban vették fel, ahol a "Space Cowboys" hollywoodi izé készült. A spanyolok teljesítettek jobban, ahogy én látom.

Csöndes, helyenként szomorkás, de nagyon hangulatos mozi ez. Nem igazán nagyközönségnek szánt, ahhoz túlságosan realista. A régi idők filmjeit idézte számomra. Azt, amikor még az ember állt a történet központjában, nem a fikció és a technika. Úgy vélem, ahogyan az ostoba és hihetetlen cselekménnyel ellátott, CG-vel és akcióval elborított, ám alapjában véve unalmas mozik szaporodnak, úgy fog ez a film feljebb kerülni az értéklistán. A folyamat már elindult.