Az alábbiakban lelkes kommentelőnk, wmitty jó tíz évvel korábban publikált, rövid, de velős kritikáit olvashatjátok. Kellemes nosztalgiázást, és jó szórakozást!
Ez egy rajzfilm. Ez egy olyan film, amit majdhogynem lehetetlen megszerezni videón. Ez egy film, amit meg kell nézni. Ha valaki nem látta volna annak idején - idestova tizenöt éve - a televízióban, annak azért. Aki látta, és emlékszik rá, az tudja, miért. Csodálatos film, és ennél a megállapításnál a „rajz-" elõtagot egyáltalán nem szükséges megemlíteni. A történet izgalmas és rejtélyes, mintha Asimov írta volna, elegáns és titokzatos, mintha Lem vetette volna papírra, a látvány pedig káprázatos és megkapó, mintha Moebius rajzolta volna. Amúgy õ rajzolta, a legendás francia cartoonista, akinek képei ihlették két évtizeddel késõbb az Ötödik elem sci-fi-díszleteinek világát is (pontosabban: egy évtizeddel korábban, hiszen Luc Besson rendezõ saját gyermekkori álmait és emlékképeit vitte vászonra néhány évvel ezelõtt. De vissza a tárgyhoz). Moebius bácsi minden rajza, minden figurája ugyanolyan, s valahogy mindegyikrõl-mindegyikbõl ugyanaz sugárzik: az a bizonyos..., no és ez az, amit ha meg lehetne fogalmazni szavakkal, akkor már õ maga megtette volna, s nem próbálkozott volna a színesceruzájával illusztrálni fantáziája termékeit. Az idõ urai mindazonáltal francia-magyar kooprodukcióban készült valamikor 1983 táján, s mint tudjuk, ha valahol, akkor a rajzfilmkészítésben a „magyar-" elõ- vagy utótag nem lebecsülést, hanem éppen ellenkezõleg, igen magas minõséget (hadd mondjam ki: világszínvonalat) jelent. Jelent? Vagy csak jelentett akkor? Nemigen tudni. Akkor elkészülhetett ez a szép és látványos mese, ma már nehezebben valósíthatnák meg elképzeléseiket az alkotói - s ha sikerülne, mi, nézõk nemigen láthatnánk a kész alkotást. Hol tudniillik? A tévében? Az Esmeralda elõtt, vagy a Dáridó után? Pláne egy van Damme-sorozat helyett? Marad a videótéka. Illetve az sem - talán valamelyik nagyobb könyvtár filmgyûjteménye.
Nincs kiút
Az a különös ebben az (amerikai akció)filmben, hogy másodszorra megnézve meglepõen unalmasnak, vontatottnak tûnik. Már ahhoz képest, hogy az elsõ megtekintést követõen úgy érzi a nézõ: kevés ilyen feszült légkörû, idegtépõ alkotást látott korábban. Szóval, ez egy „egyszeri" film, annak kitûnõ, ám óvva intek mindenkit az újbóli kikölcsönzéstõl (a barátoknak való lelkes megmutatás könnyen csalódottságba fulladhat - részünkrõl). A szereposztás meglehetõsen korrekt: a menõmanó itt épp Kevin Costner (jól is hozza a katonatiszt figurát), a gonosz katonabácsi Gene Hackman (neki nem okozhat problémát egy efféle karakter megformálása), a gyönyörû, bájos és okos nõ pedig Sean Young - õ azon színésznõk egyike, akinek ilyesfajta szerep megformálásához a kisujját sem kell mozdítania (lásd még Sigourney Weaver). Aztán van még benne Pentagon, féltékenység, orosz szuperkém (?), szerelmi gyilkosság - a fõhõst szorítja az idõ, kergeti a fél világ, ám mire végképp összecsapnának felett a hullámok és a nemzetközi hírszerzõ szolgálatok, kiderül, hogy aki itt legjobban fel van ültetve, az maga a mozinézõ. No, meg az a pancser amerikai kémelhárítás. Máris túl sokat mondtam...?
Pulp Fiction
(Kezdjük most mindjárt a zárójellel. Ez a filmkritika közvetlenül a tárgyalt alkotás hazai mozibemutatója után íródott, tehát a merõben friss, aktuális nézõi-tudósítói érzéseket tükrözi. Az írás címe akkor így szólt: Cult Fiction. Ezért engedtessék meg ezúttal is az eredeti filmcím megõrzése - az amúgy megfelelõ Ponyvaregény fordítás helyett.) Ha egy életre megjegyzed, hogy Vincent családi neve Vega, de azt is, hogy Mia, meg hogy Butch, viszont hogy a négert hogy hívják, na, azt nem sikerült. Ha hiba volt, hogy az elején lemaradtál a „Music: Karyn Rachman" feliratról a stáblistán, és, bár utálod mindkét stílust, belátod, fele annyit sem érne az egész film a felvezetõ trash'n'roll szám nélkül. Ha az elsõ negyedóra úgy telik el, hogy elborít a felismerés öröme: nézd, Uma Thurman, ott meg Amanda Plummer, tiszta déja vu - hol is láttam már õket? És ha örülsz, mikor rájössz: ja, a Halászkirályban, meg a Münchausenben, és Tim Roth volt Rosenkrantz - vagy Guildenstern? -; Harvey Keitel, hát õ meg már annyi minden. Ha fogalmad sincs, hogy a ketchup (catch up) azt jelenti, zárkózz fel!, mégis nevetsz a paradicsomos viccen. Ha meglátod Monroe-t és James Deant pincérként és azt mondod: ezt nem hiszem el. Ha azt kérdezed magadtól: tényleg mindent lehet ma már a filmvásznon? - és a válaszod igen. Ha úgy véled, Christopher Walken tisztára olyan most is, mint a Holtsávban volt. Ha kezded rosszul érezni magad, amikor a srácok szívinjekció beadására készülnek, életükben elõször, és még „az orvosi könyvet" sem találják. Ha ezután óvatosabban vezetsz, mert a kocsi megugrása egy-egy bukkanón, lám, végzetes következményekkel járhat (valakinek lerepül a feje például). Ha egyetértesz az általános véleménnyel: Bruce Willis sosem volt jobb. Ha sehogy sem jut eszedbe, hol láttad már ezt a fekete maffiózót és még a neve, Samuel L. Jackson, sem segít, pedig valahol, ez biztos. Ha nem érted, miért ilyen zavaros a történet menete, és aztán rájössz. Ha te nem így olvasol ponyvaregényeket (elõször a végét, aztán az elejét-közepét váltogatva), de elhiszed, hogy mindenki más igen, állítólag. Ha nem is érted, miért szólítják egymást a fiúk-lányok cowboynak és cowgirlnek és hogy mi ebben a poén, de sejted, hogy van benne. Ha John Travolta iszonyú lassan elkezd táncolni a tiltott nõvel, tviszt vagy mi az ördög, és te nem bírod abbahagyni a röhögést. Ha a haverodnak hirtelen õ lesz a kedvenc színésze. Ha már elõre tudtad: itt most elõre tudni kell a rendezõ nevét, jól tetted. Ha ezt a fura fickót, nagy zsivány lehet, Quentin Tarantinónak hívják. Akkor õ vitte vászonra ezt a ponyvaregényt, és te pont azt nézed. Lám, a „ha"-val kezdõdõ mondatok ezúttal sokat érnek.
