Talán feltűnhetett, hogy előző A kém, aki szeretett engem írásban '77 emlékezetes filmjei közt két sci-fit is felsoroltam. Akkor még valószínűleg kevesen gondolták volna, hogy ezek mekkora hatással lesznek a Bond sorozat következő kalandjára.
Elég hülye ötlet James Bondot sugárpisztollyal az űrbe küldeni, nem? Főleg, hogy Cubby, a producer ötlete volt, aki milliókat fektetett be. Merthogy a Moonraker akkoriban gigászinak számító, 32 milliós költségvetéssel készült. A poén pedig az, hogy ez az egetverő barmoság be is jött nekik: a film még ma is kiemelkedő, 230 milliós bevételt hozott. Ez kellett a közönségnek. James Bond sugárpisztollyal a világűrben.

Persze nem lehet elintézni annyival egy Bond-filmet, hogy ekkora baromságot! Igyekszem jól elrúgni a port a film felett, de őszintén be kell vallanom, hogy veszettül jól szórakoztam, miközben néztem. Ez egyfajta bűnös szórakozás, mikor tudod, hogy nem kéne, hogy tetszen, de nem tehetsz ellene semmit. Végeredményben, mire a dvd végére értem (beleértve az extrákat is), egy kellemes élményként maradt meg bennem az egész.
Szenzációsan indít a film, ez vitathatatlan. A 007-es kaszkadőrmutatványok egyik csúcsának számít a nyitójelenet, mikor a titkos ügynököt ejtőernyő nélkül kidobják a repülőből. Később egyébként a Végképp eltörölni című felejthető Scwarzi opusz is lenyúlta ezt az ötletet. Biztos azért, mert itt ilyen jól működött. Mindegy is, a végét úgyis elszúrják: a Vasfogú több ezer méterről leesik, ejtőernyője nem nyílik ki, de túléli. A Kém, aki szeretett engem túlzásai még viccesek voltak. Itt már nem annyira.
A zenével ugyanaz a helyzet, mint Az aranypisztolyos férfi esetében. John Barry szerezte, mégis dalként nem működik, score-ként viszont annál inkább (figyeljetek, mikor Bond Rióba érkezik: engem a zene kicsit a Cannibal Holocaustra emlékeztetett ). Hiába kérték fel ismét Shirley Basseyt, ez a leggyengébb teljesítményük a három közös film közül. A főcím sem sikerült különlegesre, a Kém, aki szeretett engem-é sokkal jobb volt.
A java azonban csak ezután következik. Ahogy nézzük, rájövünk, hogy ez egyfajta paródia-Bond, hangvétele mégsem olyan vígjátékszerű, mint Az aranypisztolyos férfié, ez részben annak köszönhető, hogy jóval látványosabb, költségesebb filmről van szó. Ugyanakkor rendkívül önironikus is.

Moneypenny: "Hol voltál James?
Bond: Kidobtak egy repülőből ejtőernyő nélkül…"

Moneypenny pedig nem hisz neki, ami nem is csoda. Így nem tudjuk komolyan venni a filmet egy percre se, de ez úgy látszik nem baj, mert a készítőknek is ez volt a szándéka. Moore-nak kétpercenként van valami humoros beszólása, ami jelentősen növeli a humorfaktort, ha erre a Vasfogú már nem képes. Teljesen átestek vele a ló túloldalára, egyszerűen már nem vicces az, hogy túléli a vízesésbe zuhanást, a felvonós ütközést, és még ki tudja mit. A végén pedig… na de erről majd a végén.
Nézzük további a szereplőket: a fő ellenfél, Hugo Drax szerepében Michael Lonsdale, ez a maciarcú, ártalmatlan tekintetű francia, aki elég messze áll a szerepe szerinti fasiszta rohadéktól. Lonsdale néha megpróbál komolyan előre nézni, ezzel kimutatva gonoszságát, néhol pedig egészen ciki, tipikus B-filmes főgenya beszólásai vannak, máskor pedig ő is dúskál az öniróniában: „Mr. Bond, hiába találok ki önnek egyre szórakoztatóbb halálnemeket, ön bosszantóan mindent túlél”. Mindegy, a lényeg, hogy nem egy telitalálat, nem mintha jól lenne alapjaiban megírva a szerepe. A magyarhangja pedig Sean Connery Bond-megszólaltatója, örök kedvencem: Vass Gábor. Egy kicsit sem hasonlít a hangja Lonsdale-ére.
A Bond-lány ismét egy titkos ügynök, de Ánya Amaszovától fényévek választják el, bár a készítők láthatólag saját magukat akarták másolni. Azonban hiányzik az igazi vetélkedés, vagy konfliktus a kapcsolatukból. Néha ugyan átverik egymást, de tulajdonképpen végig egy oldalon állnak, hisz egyikőjük amerikai, másik meg angol. Ezenkívül sajnos nem sikerült megfelelő színésznőt találni. Lois Chiles számomra kifejezetten unszimpatikus arcvonásokkal rendelkezik, egyéb adottságairól pedig a Moonraker alapján nem nyilatkozhatok. Néha ugyan megpróbál bájos, néha pedig kemény lenni, de szegénykének egyik sem megy. Felejthető, jellegtelen Bond-girl. A magyar hangja neki sincs eltalálva, igazából még ellenszenvesebbé teszi őt ez az éles hang.
Az M-et alakító Bernard Lee-ről is ejtenék pár szót, ugyanis a Holdkeltében láthatjuk M-ként utoljára, mert nemsokára elhunyt. Remekül játszotta a szerepet, mind a 11 filmben a kezdeti szigorú főnöktől, a későbbi ironikusabb hangvételű jelenetekig. Itt már sajnos inkább egy megfáradt öregember, de ennek ellenére szeretjük. Számomra mindig is ő marad az igazi M, bár szerintem Judi Dench is remek.
Roger Moore pedig ebben a részben valamiért sokkal szőkébb, mint a többiben. Lehet, hogy kiszívta a riói nap. Ezenkívül olyan apróságok is rontják az összhatást, mint amikor Bond mexikóiként lovagol, közben pedig szól A hét mesterlövész zenéje.
Úgy tisztességes, ha a pozitívumokról is ejtek pár szót. Badarság lenne azt gondolni, hogy nincsenek. „Egy Bond-film sincs erények nélkül.”
Nos, Roger Moore itt még elég fiatalos, humora, eleganciája még a csúcsponton van. Igazán szórakoztató figurát játszik, akinek mindenhez van valami valóban vicces hozzászólása. Az aláfestő zenét már megemlítettem, remekül passzol a látottakhoz, bár azt meg kell jegyeznem, hogy kissé komolyabb, mint a film. Ez persze nem baj. A film legnagyobb pozitívuma inkább a humora, és zenéje mellett a látványvilága. Az operatőri munka ugyan nem olyan remek, mint az előző kalandban, de a helyszínek elképesztően csodálatosak. Velencei motoros-gondolás hajósüldözés (remek ötlet), Rio de Janeiro tökéletes egy Bond-kalandnak a maga karneváljával, itt pedig még felvonós bunyót is láthatunk, ami szintén nagyszerű jelenet. Az Iguazu-vízesés előtt játszódó motorcsónakos üldözés ugyan nem váltja meg a világot, de a látvány itt is mindent visz. Sajnos magát az igazi vízesést elég keveset használták fel. Ezeken kívül csodálatos kastélybelsőket és külsőket is hosszan szemügyre vehetünk, ami szintén pozitívum. 

A Roger Moore-féle Bondokra jellemző hangulat is egyértelműen felfedezhető, és abszolút szerethető. A csúcs pedig: Ken Adam díszletei. Utolsó Bond-munkájával megkoronázta eddigi kiemelkedő teljesítményét. Személyes kedvencem a Nagy Barlang, ahol Bond megküzd az óriáskígyóval. Gyönyörű díszlet, leesett az állam, amikor először láttam dvd-n. A sziklák, az elrendezés, a víz, minden elképesztően gyönyörű. Nem értek az ilyesmihez, de ha Bond-gonosz leszek, ilyet majd én is akarok.
Kedvenc ügynökünk azonban a Csak kétszer élsz-el ellentétben ezúttal sajnos feljut az űrbe, akárhogy is nem akartuk, hogy eljöjjön ez a pillanat. Ami pedig ezután következik, arra nincs bocsánat (bár van egy szép képsor, az egyik felsőbbrendű párról és az űrről, John Barry nagyszerű zenéjével kísérve, de ez kevés). Szóval vannak ciki ’70-es évekbeli űrruhák, sugárpisztolyos csata az űrben, illetve az űrhajón, a Vasfogú pedig Bond hatására rájön, hogy ő bizony nem tökéletes, és átáll Bond oldalára. Ó igen szerelmes is lesz, és meg is szólal. Még olvasni is rossz ezeket a sorokat, nemhogy látni… 

Ha pedig már nem Bond, hanem sci-fi a műfaj, a Star Wars trükkjei sokkal jobbak voltak. Szerencsére a végén (mert sokáig húzzák) felrobban az a szar űrállomás, és azt hisszük ennél rosszabb már nem lehet. Tévedünk. Egy videojáték-szerű végső mentést próbálnak nekünk izgalmas végjátékként eladni, teljesen sikertelenül. Ez bizony nem valami Bondos, így már a végső viccen sem tudunk röhögni. Mondjuk jó poén itt is van. Miután Bond kilöki az űrbe Draxot:

Goodhead: "Hol van Drax?
Bond: Leugrott valamiért."

Ezt csak a szinkronban mondják. Furcsamód ezúttal a szinkron több esetben is viccesebb, mint a felirat, ami általában a filmeknél megszokott, de a Bond sorozatban éppen fordítva van. Mondjuk az elég következetlen dolog, hogy az előző részben a Vasfogú még Cápa volt, itt meg eredeti nevén Jaws-nak szólítják. És ha már itt tartunk, kiderül róla, hogy ő egyben Vastökű is.

A DVD kiadás:

A werk ismét 40 perc, hogy a zenéről ismét nem esik szó, már meg sem lepődök. Kiderül benne, hogy az űrtrükkök azért nem jók, mert nem voltak hajlandóak kifizetni az ilyesmivel foglalkozó amerikai szakembereket, így saját maguk rakták össze az egészet, és kísérleteztek ki mindent. Ha így nézzük, valóban elég jól sikerültek, nagyon kreatívak voltak a trükkös fiúk. Eddigre már bevett gyakorlattá vált a Bond-filmesek körében, hogy nagyon elrugaszkodtak az eredeti regénytől, és előbb kerestek helyszíneket, aztán írtak forgatókönyvet. Az itt nyilatkozó Christopher Wood egyébként a legnormálisabb forgatókönyvírók egyike. (Olvastam róla egy James Bond rajongói oldalon, hogy novellizálta A kém, aki szeretett engem forgatókönyvét Fleming stílusában, a filmtől jócskán elrugaszkodva, és nagyon jól sikerült a dolog. Persze itthon sajnos nem jelent meg, valószínűleg nem is fog, ahogyan a többi eredeti könyv sem.) Természetesen szó esik a kaszkadőrjelenetekről, illetve ezúttal néhány kudarcba fúlt kísérletről is. A Bondok werkjei szerencsére nem ilyen történetmesélős, karakterelemzős, filmbejátszós, érdektelen filmecskék, hanem valódi érdekességekkel szolgálnak. Bár néha már kezd unalmassá válni az egyhangúságuk. Mindben a könyvvel kezdenek, elemzik a kaszkadőrmutatványokat és az akciójeleneteket, meg anekdotáznak kicsit. Itt megemlékeznek fél percben Bernard Lee-ről, aki megérdemelt volna külön kisfilmet is szerintem. Ahogy Moneypenny, és a Bondot alakító színészek is, a főbb rendezőkkel együtt. Persze nem forgattak új extrákat, felrakták az előző kiadásét, meg előbányásztak pár régi cuccot, amik vagy érdekesek, vagy nem.
A trükkmesterekről van egy a végére kissé szomorúvá váló, gyorstalpaló kisfilm. Itt is a kezdetektől felfedik a filmek láthatatlan (merthogy annyira jól sikerült) trükkjeit, továbbá elmondják, hogy ez a siker egyik záloga. Igaz ez erre, és a többi összetevőre is. Végül az összes film, összes trükkösét kiírják, így jön össze a 17 perc.
Egy korabeli interjúcsokrot is találhatunk, ahol Cubbyt, Gilbertet, Mooret és Chilest kérdezgetik. Nagyon jó hangulatú, emellett pedig sok érdekességet is beszélnek a Bond-filmekről.
Végül pedig kötelező megnézni Ken Adam szintén szokásossá váló, szintén korabeli felvételeit, mert a helyszínek miatt ezek is érdekesek. A kisfilm végén pedig Adam megosztja velünk, miért ez volt az utolsó Bond munkája, és hogy a Moonrakerrel elért a csúcsra. Ezzel pedig elbúcsúzhatunk Ken Adamtől, az egyik legszimpatikusabb állandó alkotótól.
Annyit mondanék még, hogy azért vettem meg a Moonrakert, mert különben nem lett volna teljes a gyűjtemény, de az igazság az, hogy önálló vételként sem bántam volna meg egyáltalán. Ezt a filmet dvd-n kell látni ahhoz, hogy felismerjük igazi értékéit. Hibáit a tv-ben vagy a videón is láthatjuk.