„Imádni fogják a légiót. Egy emberként, tiszta szívből.” 

Van Damme első olyan filmje, amit már nem vetítettek a mozikban, csak videón forgalmazták. Pedig olyan nagy színvonalbeli különbség igazából nincs is. A kalandor után újra egy kosztümös film, ezúttal azzal a céllal, hogy bemutassák a francia idegenlégiót. Szerintem elég jó ötlet, erre lehet építkezni. Van Damme felhagyott a hongkongi rendezőkkel (legalábbis kifogyott belőlük), és mivel még mindig a korábbi sikereit próbálta megismételni, ezért újra elővette Sheldon Lettich-et, bár ezúttal csak társírónak. Vele készítette az Oroszlánszívet, amelyben Jean-Claude az idegenlégióból szökik meg. Gondolták, most kicsit kibővítik a témát.

A film egy körülbelül 10 milliószor lejáratott sablonnal indul. A bokszolót megvesztegeti a gengszterfőnök, hogy veszítse el a meccset. A főhős persze nem veszti el a meccset. Azonban hajlamosak vagyunk megbocsájtóbbak lenni, mert elég jól sikerült a bokszjelenet. Van Damme-tól szokatlan, hogy ne rugdosson, de így is megállja a helyét: kemény és színvonalas küzdelem, még a lassítások is a helyükön vannak. Tehát ez az egész szituáció, végtelenül sablonos ugyan, de jól megcsinálták.

A légió bemutatását valahogy nem éreztem elég hatásosnak. Nem volt különösebben kemény a kiképzés, ugyanezeket láthatjuk gyakorlatilag bármelyik háborús filmben. Az idegenlégiósokat sem egy söpredék bandának mutatja be, hanem egymást segítő, védelmező bajtársaknak. Van Damme egyik haverjának súlytalan pálfordulásán pedig most tegyük túl magunkat. A cselekmény kellemes tempóban pörög, előfordul ugyan pár bunyó, de nem különösebben jók, nélkülöznek mindenféle eredetiséget. Ez az első olyan film, amiben nem igazán használják ki Jean-Claude adottságait (a premier plános seggjelenetet leszámítva), hanem főleg a színészi tehetségére alapoznak. És ő valamennyit fejlődött is, főleg ha korábbi szerepeivel hasonlítjuk össze.

Az a jelenet, amelyben a két légiós éjszaka italozás közben mesél egymásnak az életéről, talán még jó is lehetett volna. Két dologgal szúrták el; egyrészt szétzenélték a jelenetet, másrészt rengeteg teljesen felesleges flashback-et használtak. Most képzeljétek el a Cápa híres jelenetét, melyben Robert Shaw beszél a borzalmakról. És most képzeljetek hozzá némi giccses zenét, és drámai lassításokban bevillanó flashbackeket, ahol a cápák szétmarcangolják az embereket. Ugye milyen rossz? Kábé ennyire tették tönkre, ezt az amúgy jó jelenetet is.

A csatajelenetekről is kénytelen vagyok írni, mivel szép számban képviseltetik magukat. Ha úgy nézem, hogy ez csak egy videófilm, akkor elintézhetem annyival, hogy oké. Viszont ha úgy nézem, hogy a ’90-es évek második felében készült A légiós…  már egy évtizeddel korábban is tudtak ennél sokkal jobbat csinálni, így nézve elég gáz. Csupa nagytotálokból állnak ezek a jelenetek, néha egy-két vágás, semmi vér. Egyáltalán nem voltam megelégedve.

A végső nagy küzdelem megpróbál annyira drámai lenni, amennyire csak lehet… régi ellenségek találnak egymásra, meg ilyenek. Aztán a film legvégén mindenki meghal, csak Van Damme éli túl. Ha igazán drámait akartak volna alkotni, neki is vesznie kellett volna. Így azonban csak giccses az egész, amit még megfejelnek megint pár lassított visszaemlékezéssel. Persze még így sem sikerült, annyira giccsesnek lenniük, mint A kalandor legvégén.