Szomorú, hogy a francia rendezőóriás, Jean-Pierre Melville 55 éves korában, szívrohamban elhunyt. Így sajnálatos módon az Egy zsaru című film marad az ő hattyúdala, mely egyértelműen a leggyengébb gengszterfilmje.

Melville-nek sajnos nem sikerült megújulnia ezzel a mozival. Pedig Az áruló virtuozitása után igencsak meglepően hatott A szamuráj visszafogottsága, ahhoz képest pedig a Vörös kör komplexitása. A stílusjegyek ebben a moziban is szembeötlőek, de sokkal kevésbé hatásosak, ennek köszönhetően a film is felejthető marad. A borongós képi világ ezúttal is meghatározó, ahogy a lassúság is, azonban ez utóbbinak nem sikerül fokoznia a feszültséget, épp ellenkezőleg, az Egy zsaru több helyen fullad totális unalomba. Erre a filmre már a bűnözőket körülvevő pátosz szintén kissé visszatetszővé vált. Anélkül, hogy álszent erénycsősz lennék, ezek a mozik azt sugallják, hogy a bűnöző óhatatlanul pórul jár, de ez annyira menő dolog, hogy még így is megéri.

A színészek se sokat tudnak ezen segíteni; Delon kőkemény, mint mindig, de önmagához képest kifejezetten halvány, ezerszer jobban állnak neki a gengszterszerepek, mint a nyomozó alakítása. Richard Crenna már örökre egybeforrt Rambo kiképzőtisztjének alakjával, de alakítása ezen túl sem kiemelkedő, vagy különösebben emlékezetes. Egyedül Catherine Deneuve figurájában lenne spiritusz, aki ellenállhatatlan lenne a végzet asszonya szerepében. A film legjobb jelenetei kivétel nélkül az ő nevéhez fűződnek, hátborzongató például, ahogy nővérkének öltözve a halál hófehér angyalaként kivégzi a megsérült bandatagot. Az ezután következő Delon-os jelenet szintén pazar lehetne, ha nem láttuk volna őket már korábban együtt. Sajnos azonban a gyönyörű és különleges Deneuve valami borzasztóan keveset szerepel, így hiába rejlettek benne hatalmas lehetőségek.

A spicli, az áruló szerepe mindig is kiemelt és érdekes volt Melville műveiben, így rájuk mindenképpen érdemes figyelni. Kivétel ebben a filmben. Itt az egyik áruló egy transzvesztita, aki mintha szerelmes lenne Delonba, sőt egy kicsit úgy tűnik néhol, mintha ezt a nyomozó is viszonozná, de aztán mégis pofozkodás lesz a vége. A másik áruló a kihagyásos történetvezetésnek köszönhetően egyik pillanatban még ellenáll, a másikban pedig már a társaik nyomában loholnak. A Vörös körben erre egy nagyon komoly mellékszál épült, Az áruló Belmondo-ja hihetetlen okos és kiszámíthatatlan volt egyszerre.

A végső képsor pedig egyenesen szánalmas: Delon ül az autóban, hosszú-hosszú ideig láthatjuk az arcát, ami kőkemény, de azért érezhető, hogy megviselték az események. Csak minket, nézőket hagyott teljesen hidegen, ez pedig nem egy utolsó szempont. Ahhoz, hogy a film vége tényleg tragédia legyen, fel kellett volna építeni, és valamiféle érzelemmel megtölteni a baráti szálat.

Az Egy zsaru legnagyobb hibája a vészesen sovány sztorin kívül az, hogy még a részletek sem érdekesek egy csöppet sem, viszont a Mellville-re jellemző lassúság jelen van a feszültség legapróbb szikrái nélkül, így nehéz egyben, ásítás nélkül végigülni a mozit, pedig csak 99 perces. Ráadásul ennek a filmnek köszönhető, hogy évekig nem néztem meg A szamurájt.