Az 1948-as amerikai adaptációt még egészen kicsiként láttam a TCM-en, eredeti, angol nyelven, de mivel olvastam Dumas regényét, így mindez nem jelentett problémát. Már akkor nagyon élveztem ezt a feldolgozást, most pedig egy szemvillantás alatt repített vissza a naiv gyermekkorba. Bizonyos elemei persze idejétmúlttá váltak, mint például a romantika ábrázolása, de több más tekintetben bizonyult időtállónak ez a mozi.
Az MGM szuperpordukciója a mai napig rendkívül szórakoztató, ugyanis a készítők a terjedelmes regényt egy 2 órás filmbe sűrítették, így egyetlen percre sem unatkozhatunk. A film tele van remek, lendületes vívójelenetekkel, és látványos akrobatamutatványokkal, melyeket többnyire a főszerepben parádézó Gene Kelly prezentál. Bár ő inkább musical színész volt, mégis remekül helyt áll D’Artagnan szerepében. Hozzá hasonló telitalálat Vincent Price Richelieu-ként; jellegzetes hangja, feltűnő magassága félelmetes, szinte legyőzhetetlen ellenféllé teszi a nagy manipulátort. Érdekesség, hogy a katolikus egyház miatt a film készítői kénytelenek voltak Richelieu-t bíborosból sima miniszterré lefokozni, ugyanis egy egyházi személyt nem lehetett akkoriban ennyire negatív színben feltüntetni. Hasonlóan az egyház miatt kellett D’Artagnan szerelmének, Constance-nak a férjéből nagybácsit csinálni, sőt az együtt töltött éjszaka előtt még be is iktattak egy rövid esküvői jelenetet is. A Constance-t alakító June Allyson egyébként elég halovány, nem úgy Lana Turner Milady-je. A postás mindig kétszer csenget című örökbecsű film noir után ideális választásnak gondolná az ember Turnert, de sajnos nem áll neki túl jól a Technicolor színezés. Viszont még így is rendkívül emlékezetes, de ez inkább a karakternek köszönhető. A többi szereplő viszont – beleértve a címszereplőket is – teljesen felejthetőek.
A mozi egyébként elég durva hangulatváltásokkal van tele, néhol kifejezetten drámaivá válik a könnyed hangvétel, melyet a színpadias hatások még tovább fokoznak. A díszletek ennek megfelelően fantasztikusak, a fényképezés is nagyon szép, de a Technicolor színek, illetve a szereplők ruhái - finoman szólva - sajnos többször átlépik egyrészt a hihetőség, másrészt a giccsesség határát.
1953-ban, nem sokkal a második világháború után a franciáknak nem állt a hátuk mögött olyan szintű technikai felkészültség, illetve olyan szakemberek, mint amilyenek az USÁban voltak, így az ő adaptációjuk meg se kísérli felvenni a versenyt az amerikaiakéval.
Ennek megvan a jó és a rossz oldala egyaránt: az összecsapások például közel sem olyan látványosak, és a színészek is kevésbé emlékezetesek. A humor viszont előtérbe került, ami különösen a narrátor remekül megírt szövegének, illetve a D’Artagnan szolgáját, Planchet-t alakító Bourvil-nak köszönhető. Később egyébként jóval visszafogottabban, de nagyon hasonló szerepben volt látható A púpos című, Jean Marais nevével fémjelzett moziban. Annak ellenére, hogy ennyire a poénokra helyezték a hangsúlyt, és a burleszkelemek is erősebbek, ez a verzió mégis megtartja a maga műfaját, nem csúszik át sem paródiába, sem pedig vígjátékba. A „politikai korrektség” sem kötötte őket annyira béklyóba, mint az amcsikat, Richelieu itt már bíboros maradhatott, és a szexről is sokkal szabadabban eshetett szó. (Azért Constance-nak még itt sincs férje.) Ez a változat csak a királyné nyakéke kalandig jut, ennek következtében jóval lassabb a ’48-assal szemben, de természetesen egyáltalán nem válik unalmassá, vagy vontatottá. Értelemszerűen a drámai hangvétel egyáltalán nem kerül előtérbe egyetlen pillanatig sem, a kissé közönséges Milady sem több egyszerű mellékszereplőnél.
Szerencsére a kosztümök közel sem olyan túlzóak, mint korábban, de a díszletek sem olyan lenyűgözőek. Sajnos nem is maradt ránk túl jó minőségben, a színezés például valami egészen undorító volt abban a változatban, amihez nekem volt szerencsém.
Nem csoda, hogy a franciák ezt nem találták eléggé méltónak magukhoz, és alig 8 évvel később, a francia kalandfilmek aranykorában, 1961-ben úgy döntöttek, hogy készítenek egy újabb feldolgozást Dumas művének. A költségvetés érezhetően a sokszorosa lehetett az előzőnek, a témát is sokkal komolyabban vették az alkotók, és maga a film is sokkal monumentálisabb. Eleve két részben dolgozták fel, amely így már az egész történetet magában foglalja.
Önmagában nézve ez az adaptáció sem lenne rosszabb az előző kettőnél, de így az összevetésben igazából már kevésbé állja meg a helyét. A történet talán itt a leglassabb, néhol feleslegesen körülményeskedő és kifejezetten túlkomplikált, ami azért is érthetetlen, mert annyira szorosan ezúttal sem követték a regény cselekményét. Humor szintjén meg sem közelíti elődjét, és a vívójelenetek sem annyira látványosak, mint a ’48-as amerikai produkcióban. Mindennek ellenére tény, hogy még így is egy elég magas színvonalat képvisel ez a mozi a harcok és a poénok terén egyaránt. A fényképezés eddig itt a legszebb, csodálatos tájakat láthatunk, az 1600-as évek Franciaországát pedig egyértelműen ebben a változatban sikerült a legjobban megidézni. A zene hasonlóan kellemes, de nem olyan emlékezetes, hogy megmaradjon bennünk. Myléne Demongeot valami elképesztően gyönyörű a Milady szerepében, de a forgatókönyv sajnos nem domborítja ki eléggé a romlott, veszélyes oldalát, pedig lett volna lehetőség a cuki babapofi mögött rejlő gyilkos figurájában. Rochefort viszont végre kellően ellenszenves, bár a patkányarcú Richelieu bíboros kissé jelentéktelen.
A magyar szinkront a Duna tv készítette, egész jól sikerült, a legnagyobb pozitívuma egyértelműen Helyey László lehetne a bíboros szerepében, sajnálatos módon azonban a második részre más került a helyére, így a figura is sokat vesztett az erejéből. Constance-nak viszont végre van férje, ám a hölgy lehetne sokkal szebb is, borzasztóan elszürkül Demongeot Milady-jéhez képest. D’Artagnan és a testőrök alakítói viszont szerencsére teljesen korrektek, bár Athos drámáját nem használják fel kellően érzékletesen. Összességében nem beszélhetünk rossz filmről ebben az esetben sem, de a kor francia kalandfilmjei azért általában jobban sikerültek.
Folytatása következik…
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
2012.07.19. 15:08:24
Az 1953-as film esetében engem is meglepett, hogy csak a királyné nyakéke körül bonyolódik a történet, hiszen azért több is belefért volna, ha kicsit feszesebbre szabják. Összességében nincsenek rossz emlékeim e feldolgozásról. Nagyobb baj, hogy szinte semmilyenek nincsenek, alig emlékszem rá.
Az 1961-es filmekre már sokkal jobban emlékszem! Például arra, hogy a Lester-feldolgozás előtt egy hónappal (!!) adta le az állami tévé egyetlen hétvége két estéjén. Szinkronizált verzió ment, és mivel akkor még nem volt Duna Tv, tuti, hogy létezik ebből a kétrészes filmből egy korábbi magyar szinkron is. Ami a Milady szépségét és Constance jelentéktelenségét illeti, teljesen egyetértek Veled. Összességében nekem mégis az egyik nagy kedvencem ez az adaptáció, csak a Lester-filmek szorították le a toplistám éléről.
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.07.19. 23:00:14
Az '53-as legnagyobb erénye a bájos humor, ami nagyon élvezhetővé teszi. Ilyen jó narrátort nem sok filmben lehet hallani, egyébként a sztori leginkább Planchet és D'Artagnan párosára koncentrál. Tény, hogy nem ez a legemlékezetesebb feldolgozása a témának, és nem használja ki teljes mértékben a regény erényeit, de még így is nagyon szerethető.
Akkor is tudtak már időzíteni a tévések, úgy néz ki :) Örülök neki, hogy létezik egy korábbi szinkron, annak már kevésbé, hogy ezek szerint teljesen eltűnt, mert sehol nem találtam még a nyomát se.
Nekem ez a '61-es film a Mylene Demongeut-n kívül igazából nem sok mindent adott a két korábbihoz képest, de mindenképpen korrekt adaptációnak nevezném.