A szocializmus idején az állami cenzúra gondosan ügyelt arra, hogy semmi ne zavarja a moziba járók csendes unalmát. Néha viszont át-átcsúsztak olyan filmek, amelyekről az elvtársak nem gyanították, hogy elemi erejűek lehetnek. A Shochiku filmje valahogy kikerülte a vigyázó tekinteteket, bejutott a magyar mozikba és nagyot durrant, hogy mai szófordulattal éljek. Akkorát, hogy kínos lett volna simán betiltani. Így a leglehetetlenebb időpontokban és helyeken tűzték műsorra, csak protekcióval lehetett rá jegyet keríteni. (Nota bene: A piacgazdaságból ízelítőt kaphattunk, erről gondoskodtak a jegyüzérek.) A Kardforgatónő a vetítési jogok lejártáig töretlen diadallal folytatta az útját, melyhez Kudo Eiichi valószínűleg szintén véletlenül átcsúszott mozija társult, "A Halál erődje" (Fort of Death). Ez a két mozi az akkori fiatalabb korosztály számára megalapozta a japán filmművészet megdönthetetlen tekintélyét, pedig az igazi nagy alkotások, az Onibabát és Kurosawa néhány moziját leszámítva, csak szűken kerültek forgalmazásra.Nézzük a siker okait. Igazi, thriller elemekkel átszőtt kalandfilm, mely tagadhatatlanul használ hatásvadász elemeket, de jól csinálja, és mértékkel alkalmazza őket.Az egzotikus (akkoriban ritkán látható) környezet, a burjánzó színvilág, a hol érzelgős, hol fenyegető légkör, maga az a tény, hogy a jók is hullhatnak, a húsba vágó kardok felerősített hanghatásai és a literszámra fröccsenő vér lenyűgöző hatású volt a nagy mozivásznakon. (Ne a mai igényekkel tessék nézni, az egy másik világ volt. Magát a történetet persze részben a Zatoichi sorozat ihlette, bár  ezt akkoriban csak legfeljebb 1-2 külföldön megfordult kritikus tudhatta. És igen, ez egy színpompás mozi volt, bár az a megkopott szalagokról származó kópiák miatt ma már alig látszik.) A történet a realitás és a vadromantika igen profi kombinációja, az ember hajlandó elnézni a nyilvánvalóan "kicentizett" fordulatokat, mert összességében működik a dolog. A rendkívül látványos, balettszerű, de szakmailag tökéletes harci jelenetek máig lenyűgözőek. Az európaitól eltérő, az ilyen típusú kalandfilmekre kidolgozott színészi játék szintén unikum volt akkoriban. Különösen a főszereplő hölgy kiváló. Vannak elhíresült mozik, amikben harcos nőket mutatnak, (pl. Sex and Fury) de ez a film adja leginkább vissza a technikát, ahogyan a szamuráj asszonyok vívtak.Itt el is értünk egy lényeges ponthoz, amely világossá teszi, hogy nem koppintásról van szó. Oichi nem jakuza, nem kötődik a világukhoz semmilyen formában, a társadalomban más utakon jár. Szamuráj tanította vívni és adta át az erkölcsi alapelveit. Konfliktusai nagy része az akkori társadalom valós problémáihoz köthető. Színészi megformálása is teljesen más, mint Zatoichié.

A szépséges Matsuyama Yoko végig nyitott szemmel, pislogás nélkül játssza a vak kardforgató nőt, ami egyéni karaktert teremt. Tágra nyílt szeme, maszkszerű, mozdulatlan arca fölöttébb hatásos az összecsapásoknál, míg a hétköznapi jelenetekben nagyon is élő a mimikai játéka. Kiválóak a partnerei, a mesterét alakító Nagato Isamut okvetlenül meg kell említeni, már csak a fantasztikus vívójelenetei miatt is. A kivitel és a rendezés színvonala szintén felülmúlja a szamuráj kalandfilmek átlagát. A filmstúdió áttörést akart elérni az európai és az amerikai piacon, ennek megfelelően egy hatásos, a japán egzotikumot őrző, de azért nemzetközileg jól eladható egyveleget hozott össze. A recept bevált, a mozi komoly pénzügyi sikernek bizonyult, kalandfilmként pedig kultusz státusba emelkedett. A rendező, Matsuda Teiji, az első két történet fölött bábáskodott, s jó munkát végzett.

Mint a  megváltozott képekből látható, a filmnek már létezik feljavított változata és a magyar fordítása ugyancsak megújult.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!