Rég volt már szó a blogon az olasz posztapokaliptikus mozik aranykoráról. Egy olyan korról, amikor a B filmekre szakosodott olasz mesteremberek ontották magukból a bájos, ámde gyenge minőségű ripoffokat, amelyeknek a legalja a zombis horror és a világégés után játszódó spagettiwesternes Mad Max–Menekülés New Yorkból-keverékek voltak. Gyakorlatilag nulla költségvetésből utánoztak külföldi B filmeket, néha már direkt csak videóra. Ha ide kattintotok, feltárul előttetek is ennek a korszaknak a szépsége. 

A történet egyfajta Menekülő ember-szerű valóságshow-ként kezdődik. Három évvel a Menekülő ember előtt. Még mielőtt valaki hirtelen felindulásból eredetiséget kiáltana, azért azt gyorsan leszögezném, hogy A kockázat ára című hasonló témájú, és magától értetődően ezerszer színvonalasabb film addigra már két éve elkészült. Természetesen ebben a filmben sehol sincs sem a médiakritika, sem a szatíra, sem az elborult tömegek, csak némi politikai felhangot próbálnak rém erőtlenül belevinni a történetbe. Az akciójelenetek kivitelezése szót sem érdemel, bár láttunk már ebben a műfajban, sőt ettől a rendezőtől még ennél is kategóriákkal rosszabbat. A zene legalább jó szokott lenni ezekben a filmekben, de most még az sem. Még csak véletlenül sem; kifejezetten idegesítő, monoton, helyenként pedig röhögtetően giccses zenét hallhatunk.

A hangulat viszont eléggé ott van a szeren, a gázmaszkos SS-szerű rendfenntartók, a sötét utcáknak beállított stúdiódíszletek elég nyomasztóak. Főhősöket viszont valamilyen furcsa oknál fogva sosem sikerült jól kiválasztani ezekhez az olasz másolatokhoz. Míg az eredeti filmek semmire sem mentek volna, sőt elképzelni sem tudtuk volna őket Kurt Russell, vagy Mel Gibson karizmatikus jelenléte nélkül, addig ebben a műfajban kivétel nélkül felejthető vagy rendkívül pocsék színészeket láthatunk. Al Cliver például egy Steven Seagal-mimikával megáldott vörhenyes, szakállas mackó. Sem a keménységet, sem az érző szívet nem hisszük el neki, bárhogy próbál segíteni rajta a magyar szinkronban Szabó Sipos Barnabás.

A többi szereplőről sem mondhatok el túl sok jót, egyes-egyedül a minden olasz posztapokaliptikus sci-fiben kivétel nélkül szerepet kapó George Eastman az, aki mint minden alkalommal, úgy most is a helyén volt főhősünk nagy riválisaként. Neki elhittem, hogy egy megszállott, kemény katona, és még a forgatókönyv egyébként hiteltelen fordulatai sem álltak rosszul neki. Jócsajt viszont nem kapunk, de ciciket szerencsére igen. És ha már szóba került a történet, Menekülő emberből egy mutánsos-telepatikus jelenetet követően átmegyünk Mad Maxbe. De előtte egy toborzás során megcsodálhatunk néhány szép szobabelsőt, meg egy modern edzőtermet, amik valamiért tökéletes állapotban vészelték át az apokalipszist, sőt az edzőterem elég felkapott helynek is tűnik.

Itt ismerhetjük meg a Ninja nevű japán karaktert, aki a film során úgy halálozik el, hogy hősünk megmentése érdekében kamikaze hadműveletet visz végbe egy bombákkal teli autón. Ennél sztereotípabb, rasszisztább japánábrázolást én még a büdös életben nem láttam. A rendező-író gyakorlatilag ennyit tudott a japánokról. Ninják és kamikaze. De a vakok támadásának megvalósítását sem fogom egyhamar elfelejteni. Egyszerre volt valahol a zsigereinkbe hatolóan rémisztő és mégis nagyon durván röhejes. Pedig az alapötlet önmagában véve nem lenne rossz, de azon a jeleneten, amikor a vakok visszanyerik vakságukat, és támadókból hirtelen nyomikká válnak, nem lehet nem röhögni. Tényleg, azt mondtam már, hogy az Endgame mennyire kibaszottul brutális? Vagy mondanom sem kell?

Na de a tempó veszettül pörög, úgyhogy nem unatkozhatunk, sőt elég sokat röhöghetünk például a pikkelyesre, meg majomfejűre sminkelt mutánsokon, akik valamiért folyamatosan megtámadják hőseinket. A gagyi akciójelenetek pedig végig fenntartják a figyelmünket, úgyhogy igazából nem panaszkodhatunk. Sőt a történet vége felé két adu ászt is előhúztak, amiket a film során ráadásul még elő is készítettek nekünk. Ilyen „elmés” húzásra pedig végképp nem számítottam attól, aki minden idők egyik legrosszabb filmjét, az Ator, a harcoló sast rendezte. A befejezés pedig kifejezetten szimpatikusra sikerült, a maga befejezetlenségével és a spagetti westernek előtti főhajtással. Mindent összevetve tehát egy szórakoztatóan rossz, tipikusan olasz trash-t láthatnak azok, akik fogékonyak az ilyen filmművészet legalját jelentő mocsokságokra.